Lombok: túra a dzsungelben

Gili nyaralásunk során a búvárkodást mindössze egy napra szakítottuk meg, hogy elmenjünk kirándulni Lombokra. Indonézia 18.307 szigetből áll, de a turisták túlnyomó többsége Balin összpontosul. Bali keleti szomszédja Lombok, és annak ellenére, hogy az út motoros hajóval csupán másfél óra, nagyon kevesen jutnak el ide. Mivel mi Lombok partjaitól pár kilométerre voltunk, úgy gondoltuk, hogy nem hagyunk ki ide egy kirándulást. A sziget valamivel kisebb, mint Bali (Lombok 4.725 km2, míg Bali 5.780 km2), de az Indonéz útviszonyoknak és közlekedésnek köszönhetően egy ekkora terület nem járható körbe egy nap alatt (négyzet alapon Lombok kb. 70x70km lenne). Alapvetően két féle egy napos túra elérhető a szigeten: a középső és déli részen városlátogatós - tengerpartos - kulturális, míg az északi részen vízeséshez túrázós programok elérhetőek; mi az utóbbit választottuk. (Vannak még két- és többnapos vulkánmászós túrák is, ez sajnos idő hiányában nekünk kimaradt.)
A kirándulás 50 dollár volt fejenként (Ausztráliában egy hasonló túra szerintem 200 dollár lenne), ami magában foglalta a hajóutat Lombokra (odafele menetrendszerinti, visszafele „charter” járattal), légkondis autót sofőrrel, saját idegenvezetőt a vízesésekhez, valamint pár kiló gyümölcsöt nasinak; a banán, amit kaptunk, kinézetre nem volt valami bizalomgerjesztő, de a legfinomabb banán volt, amit valaha ettem.

Reggel negyed órás hajóút után már partot is értünk Lombokon, ahol már várt a sofőrünk – és az indonéz valóság is.

Bangsal kikötő - kb. 10 méterre a tengertől

Bangsal kikötőből 60 km hosszú út várt ránk Senaru faluig, ennek megtétele kb. két órába telt. A sofőrünk szerencsére nem volt tipikus indonéz sofőr (értsd: őrült), így nyugodtan nézelődhettünk. A táj szép, sokat mentünk tengerarton, de persze lehetett a rizsföldekben és vulkánokban is gyönyörködni. A legérdekesebb mégis a falvak - városok megfigyelése volt. Hát mit mondjak, nem gazdag környékeken mentünk keresztül... Annyira meg voltam illetődve, hogy nem is nagyon készítettem képet házakról meg udvarokról. Mondjuk sokat dobna a dolgon, ha nem lennének szemétdombok a falvak közepén, vagy minden folyóparton.

Folyópart

Senaru településre érve aztán találkoztunk a vezetőnkkel, aki először egy tradicionális faluba vitt el minket. Itt a mai napig élnek emberek, viszonylag nomád körülmények közt.

Senaru tradícionális falu

A jobb oldali építmény a "nappali", itt szoktak pihenni

Innen aztán el is indultunk a dzsungelbe. Meleg volt és párás, de szerencsére nem tűzött úgy a nap, mint a tengerparton – felhős volt és fák közt is voltunk –, úgyhogy elviselhető volt. Nagy szintkülönbségeket is le kellett küzdeni, szóval nem árt, ha az ember fitt egy picit.

A falutól nem messze el is értük az első, Sendang Gile névre hallgató vízesést.

Sendang Gila vízesés

Sendang Gila vízesés

Rövid megálló után kezdődött a túra hosszabbik része. Volt itt minden: meredek emelkedő, öntözőcsatorna a szakadék felett, és még egy hegyi folyóban is mentünk egy darabon. A víz jeges volt, de a meleg időben ez nem igazán volt zavaró; az erős sodrás és a köves folyómeder viszont annál inkább.

Nem sokkal később elértük a célt, a Tiu Kelep vízesést.

Hát mit mondjak, elég hangulatos. A dzsungel közepén ott van ez a hatalmas vízhozamú, jó magas vízesés, az ember csak a víz zuhogását hallja folyamatosan. Meg lehet fürdeni a jéghideg vízben is, de aki nem fürdik, az is vizes lesz, mert annyira porzik a víz még a vízeséstől 100 méterre is. A fényképezés is nehéz ügy, mivel a kamera lencséje fél másodperc alatt tiszta víz lesz.

Úgy 20 perces megálló után indultunk is vissza, hasonló útvonalon, mint korábban, át a folyón, át a hídon.

Majd egy részen választhattunk, hogy az odafele megtett úton megyünk vissza, vagy az öntözőcsatornának kivájt alagútban; az utóbbit választottuk. Itt térdig vízben kellett menni, a dolog érdekessége az volt, hogy vaksötét volt, az aljbeton néhol már hiányzott, így a vasalatot kellett átlépkedni (a vezető mindig szólt, mikor ilyen helyhez értünk), és még denevérek is repkedtek a fejünk felett.

A csatornából kiérve már csak egy jó nagy emelkedő volt vissza a faluig. Ezen az úton láttuk pár óriásmajmot az erdőben; ekkora majmokat állatkerten kívül még sosem láttunk.

A faluba visszaérve ittunk egy olcsó kávét és üdítőt a vezetőnk családjának vendégházában, majd el is indultunk vissza a kikötőbe. Sajnos a tájon kívül nincs sok más látnivaló a környéken; reggel láttunk egy piacot, ahol szívesen megálltunk volna, de persze az árusok délutánra már hazamentek.

Kávé, kakaó és rizs az útszélen

Megálltunk picit a tengerparton, lehetett volna fürdeni, de persze Attila nem akart sós meg homokos lenni, szóval csak én mentem le kicsit a vízhez. Fekete homokos a tengerpart, mivel a sziget vulkáni eredetű, de egy lélek sem volt a környéken, kivéve egy horgászt, és a part is tiszta volt.

Visszaérve a kikötőbe, a sofőrünk felfogadta az egyik épp ott lévő halászhajót, hogy vigyen vissza minket a szigetre, oda érve pedig már várt is az utazási iroda képviselője, hogy fizessen a hajónak. Szóval a szervezés nem volt rossz, az indonézekben most sem, mint ahogy két éve sem csalódtunk; nem úgy, mint tavaly Thaiföldön.

A szállásra visszafele menet még betértünk a szokásos napi egy órás masszázsunkra is. Jó kis nap volt...