Az utolsó állomás: Auckland

Van egy olyan érzésem, hogy ez egy rövid írás lesz. Már egy ideje gondolkodom rajta, hogy mit is lehetne Aucklandről írni, de túl sok érdekes valahogy nem jut eszembe. Az az igazság, hogy a túra izgalmas része Paihiában véget ért, már csak az maradt hátra, hogy eltöltsünk egy napot NZ legnagyobb városában, aztán meg elguruljunk a repülőtérig.

A Canterbury roncs és a cápa

Lassan már illene befejezni NZ-t, de még mindig van hátra pár nap, nem is eseménytelen. Egészen döbbenetes mennyi szuper dolgot csináltunk ott bő két hét alatt, ezekre asszem örökké emlékezni fogunk. A sorba illeszkedik a búvárkodás is, mert olyan nincs hogy eljövünk ide és nem merülünk. Merthogy NZ persze erről is híres, rengeteg hely van a két sziget körül ahol érdemes merülni, némelyiket szándékosan alakították ki, például jó helyen elsüllyesztett kiöregedett hajókból. Mi is ilyenre készültünk, mégpedig a legjobb helyen, az északi szigetnek is a tetején, a festői Paihiában.

Waitomo Caves, avagy barlangtúra kicsit másképp

Ez az a program, ami eredetiben nem szerepelt az itinerünkben. Eredetileg Rotoruából én észak-kelet felé terveztem továbbmenni, a Coromandel félsziget felé, ugyanis van ott egy forró vizes strand (Hot Water Beach), ahol a strandon, ha az ember ás magának egy gödröt, feljön a forró víz a föld alatti meleg forrásokból, és már kész is a privát termálmedencéje.

Aztán beszélgettünk kanadai barátainkkal, akik két évvel előttünk voltak Új-Zélandon, és ők mondták, hogy voltak egy úgynevezett „black water rafting” nevű programon a Waitomo barlangoknál, és nagyon ajánlották, mivel egy kicsit extrém dologról van szó; de erről majd később.

Maori est Rotoruában

Kis trópusi búvárszünet után folytatjuk NZ kalandjainkat, bármennyire égő is, hogy áprilisban írunk decemberről, de nyugi jut még májusra is. Tongariro után csapattunk tovább északnak, a szerényen csak Thermal Explorer Highwaynek nevezett úton. Van ami nem hangzik jól magyarul, hadd ne fordítsam le. Azért hívják így mert mindenféle jön fel a föld alól, a környék tele van vulkánokkal, gejzírekkel, forró iszapmedencékkel, termálfürdőkkel, stb. Útközben érintettük az ország legnagyobb tavát (Taupo tó, naná hogy egy kráter az egész) és megálltunk bedobni pár képeslapot, ami pár hét múlva nagy meglepetésre meg is érkezett Magyarországra. Merthogy a helyszínen leesett, hogy rossz postaládába dobtuk be, ezek szerint itt nem csak egyféle postaláda van, csak tudnám miért kék mind a kettő.

Tongariro Crossing, avagy túra az aktív vulkánnál

Új-Zéland a túrázók Mekkája. Számtalan túraútvonal van, és míg a leghíresebbek mind több napos túraútvonalak, talán a legismertebb egy napos a Tongariro Crossing. Több napos túrát nem vállaltunk be; egyrészt időnk sem lett volna rá, másrészt pedig azért az már egész más tészta, több napra való felszerelést és élelmet kell cuccolni az embernek, speckó felszerelés is kell hozzá, mint például jó minőségű hálózsák, stb. De miután tavaly Tasmániában kicsit megbántam, hogy a Cradle Mountain-nél nem hagytunk magunknak több időt és nem másztuk meg a hegyet, még egyszer nem akartam ezt a hibát elkövetni, és mondtam Attilának, hogy ezt a túrát mindenképpen meg szeretném csinálni, még ha kicsit hosszúnak is tűnik.

Wellington

A Fox Glacier-ben töltött éjszaka után (az egyik legjobb kemping volt) másnap mentünk tovább észak felé. A Déli sziget nevezetességeit lényegében letudtuk, de még 600km-re voltunk Picton-tól, ahonnan a komp indult az Északi szigetre. Úgy döntöttünk, hogy ezt a távot megbontjuk, és alszunk egyet Nelson-ban, ami a sziget második legnagyobb városa, ahonnan már csak két óra lesz az út másnap. Odafelé végig esett, először tapasztaltuk meg a rettegett nyugati parti időjárást. Azért egy-két helyen megálltunk, például a „Palacsinta sziklák”-nál, ami teljesen a tavaly megcsodált Apostolokra emlékeztetett minket.

Gleccsertúra

Mielőtt rátérnénk mai témánkra jöjjön egy szolgálati közlemény: szeretném megjegyezni mennyire tönkrevágta a lelkivilágomat, hogy a Milford Sound-ról írt előző posztomat az átlagnál lényegesen kevesebben olvasták. Pedig ebbe aztán annyi képet raktunk mint még soha, örökké ezért megy a sírás aztán ha ott van akkor meg senkit sem érdekel. Szóval mindenki gyakoroljon bűnbánatot és tessék elolvasni azt is, különben átváltok megnemértett művész üzemmódra azt leteszem a lantot.

Milford Sound: eső után fjord

NZ déli szigetének egész délnyugati része egy nemzeti park, gyakorlatilag érintetlen vadon. Ez annak köszönhető, hogy itt közvetlenül a part mellett húzódik a Déli Alpok 2-3000 méteres hegyekkel, amitől egyrészt nincs hely, másrészt ennek elég különleges időjárási vonatkozásai is vannak. Konkrétan esik. Sokat. Akár 7 méternyi is lepotyoghat egy évben, van hogy egy nap 200mm is. Száz kilométerrel arrébb, a síkságon meg öntöznek. Ennek oka, hogy a tenger (Ausztrália) felől érkező meleg levegő nem jut át a hegyeken, hanem helyben lecsapódik. Muszáj megemlíteni a hasonlóságot Tasmánia nyugati felével, itt is - ott is hasonló okokból van áthatolhatatlanul sűrű trópusi esőerdő, pedig mindkettő közelebb van az Antarktiszhoz mint az Egyenlítőhöz. Mivel itt azért van tél is, a körülmények kedveznek a gleccserképződésnek is. Vagy egy tucatnyi, a norvég partvidékhez hasonló fjordot martak ki a hegyekből lenyúló gleccserek, persze évmilliók alatt. Ezek egyike Milford Sound, ami egyben a legkönnyebben megközelíthető is.

I love Queenstown

A déli féltekén egyértelműen Queenstown a kedvenc városom. És ezt tudtam kb. 5 perccel az érkezésünk után. Egyrészt elég jó a fekvése; egy 80km hosszú tó, a Lake Wakatipu partján fekszik (területre a Balaton fele, viszont az átlagmélysége 230m), és 360 fokban hegyek veszik körbe.

Christchurch két évvel a földrengés után

Új-Zélandi körutunkat a Déli Szigeten Christchurchben kezdtük. Kevesebb, mint 400.000 lakosával ez a Déli Sziget legnagyobb, és az egész ország második legnagyobb városa, viszont legtöbben mégsem e miatt ismerik a nevét. A várost az elmúlt két és fél évben több erős földrengés is megrázta. A város kálváriája 2010. szeptember 4-én egy 7,1-es erősségű földrengéssel kezdődött; a rengés 10km mélyen volt, és anyagi károkat okozott, viszont emberéletet nem követelt. 2011. február 22-én aztán egy 6,3-as erősségű rengés szinte letarolta a városközpontot. A rengés igaz a Richter skálán gyengébb volt, mint az előző évi, viszont csak 5km mélyről eredt, és közelebb is volt a városközponthoz, így a károk sokkal nagyobbak voltak, arról nem is beszélve, hogy a rengés munkaidőben, ráadásul ebédidőben történt, tehát a központ tele volt, így ez a rengés 185 emberéletet követelt. Volt még pár kisebb rengés 2011 során, de a februári az, ami szinte a földdel tette egyenlővé a városközpontot.

Új-Zéland bevezető

Szóval ahogy azt Berni beharangozta induláskor, Új-Zélandról lesz szó mostantól egy darabig (a továbbiakban NZ-nek fogom hívni egyébként). Erős kezdésnek csak annyit mondanék, hogy ez a világ legszebb országa. Erről nem nyitok vitát. Akárhogy gondolkodom, nem jut eszembe egyetlen másik ország sem amely ekkora, relatíve kis területen ilyen szintű változatosságot tudna nyújtani. Van itt minden: hegyek (sípályákkal!), fjordok, gleccserek, esőerdők, vulkánok, gejzírek, strandok, szigetek, tavak, vizesések, mittudomén.

Úticél: Új-Zéland

Nagyon régi álmunk válik idén valóra, hiszen az év hátralévő részét Új-Zélandon fogjuk tölteni. Épp a Sydney reptéren várakozunk a következő járatra. A Déli-szigeten Christchurchbe érkezünk, ahol felvesszük a lakóautónkat, és ezzel próbálunk majd minél több helyet bejárni mindkét szigeten, majd pedig szilveszter napján Aucklandből repülünk haza. Lent beszúrtam egy térképet a tervezett útvonallal. Tény, hogy nagyon sokat fogunk vezetni, de szeretnénk minél többet látni. Természetesen lesz majd élménybeszámó is.