Új-Kaledónia: hajós kirándulás

Mint már említettem, Új-Kaledóniát a világ második legnagyobb korallzátonya veszi körül. Ez felülről így néz ki:
Nem rossz... Sajnos a part közelében nincsenek korallok, tehát vagy hajót bérel az ember, vagy elmegy egy csoportos kirándulásra. Mi az utóbbit választottuk, mivel mi nem tudtuk, hol vannak a legjobb helyek... A Trip Advisoron az egyik kis iroda az első számú túravezető, úgyhogy őket céloztuk meg. Összesen nyolcan voltunk az aznapi csoportban, és 3 vezető jutott ránk, így mi ketten kaptunk egy személyes túravezetőt, aki velünk úszott, mindig felhívta a figyelmünket, hogy épp mit érdemes nézni, melyik hal milyen fajta, stb. Olyan dolgokat mutatott, amit magunktól sosem vettünk volna észre.

Sajnos az idő erre a hétvégére sem lett tökéletes, néha kisütött a nap, de felhős volt. Persze az utolsó hetünk hétfőjétől végig ragyogó napsütés volt, felhő egy szál sem. Minden reggel sóvárogva néztem a tengert úton a céghez...

A túra 3 állomásból állt: Noumeából indultunk, majd a lenti térképen először a legészakabbra lévő pöttyhöz mentünk, majd a legkeletibbhez, és végül a délinél zártuk. A világoskékek a korallok:

Első állomásunk egy pici sziget volt, vagyis inkább az azt körülvevő korallzátony:

Kaptunk búvárruhát, igaz a hideg Indiai óceánhoz szokva nem volt nagyon hideg a víz, de végülis nem ártott a ruha. Kaptunk egy mellényt a ruha alá, annak volt kapucnija is. Mivel a ruha nem enged mélyre merülni, kaptam 3 kg súlyt a derekamra, hogy le tudjak menni. A parton jó nehéznek tűnt, de persze a vízben meg sem éreztem.

Szóval az első állomás nem a legszebb korallokról híres, hanem hogy rengeteg a hal és mindenféle más kütyü. Tényleg nagy élmény volt a halakkal együtt úszni.

A túravezető mindenféle tengeri herkentyűt felhozott és megtapizhattuk. Ez mondjuk engem egy picit zavart, mert ugye tök jó tapogatni, de ki tudja, hogy ezzel milyen kárt vagy lelki törést okozunk szegény állatoknak. Tavaly pl. Zakynthoson az apartmanunkban volt egy ismertető, és abban azt írták, hogy a tengeri csillagot nem szabad felvinni a levegőre, mert akkor nagy kínok közt fog meghalni. Megkérdeztem a túravezetőt, hogy nem ártunk-e ezzel az állatoknak, de csak annyit mondott, hogy nem tudja, de szerinte nem. Na mindegy... Szóval tapiztunk:

Kb. egy órát úsztunk, utána volt 20 perc szabadidő a szigeten. Csak bokrok, semmi különös. Háttérben a hajónk:

A parton találkoztunk egy vízi kígyóval. Pont előző nap a hotel előtti partszakaszon a vízben találkoztam egy ilyennel, szóval nagyon érdekelt a dolog (meg kell vallanom, kicsit megijedtem tőle). Szóval nem agresszív, de ha megharap, akkor is el tudja dönteni, hogy meg akar ölni vagy nem. Jó fej, mi?

A második megálló egy ponton volt a Dumbea Pass közelében; ez az a hely, ahol van egy lyuk a korallon, így ott járnak be a hajók. Ez a megálló általában nincs rajta a napirenden, de volt a csoporttal 4 újságíró (két német, egy osztrák és egy olasz), és őket kivitték ide ebédelni, gondolom hogy írjanak pár jó szót a helyről. A pontont egyébként filmesek építették, egyszer forgattak itt egy víz alatti filmet, majd miután otthagyták, étteremmé lett alakítva. Nem megy nekik túl jól, nem is értem hogy élnek meg, mert elég messze van a parttól, tehát naponta csak pár vendég van.

Mi nem kértünk ebédet, szóval amíg az újságírók ettek, Michael aludt egyet, én meg elmentem úszni. Egy csónakkal vittek ki minket a hajóról a pontonra, szóval a búvárruha a hajón maradt, de simán bírtam a vizet. Még a németek néztek furcsán, kérdezték, hogy nem fázok? Hát ők mennek bele mindig a Balatonba, mikor még félig jeges! :)

Szóval itt egy kisebb korallcsoport volt, de sokkal szebb volt, mint az első megállónál, úgyhogy megérte feláldozni az ebédet. És itt is rengeteg hal volt:

Körbeúsztam a pontont, mert mikor érkeztünk, láttunk egy teknőst a vízben, őt kerestem, de persze nem jött elő a drága.

Harmadik állomásunk megintcsak egy pici szigetet körülvevő korallzátony volt, és végre a nap is kisütött:

Na itt aztán korall volt, ameddig a szem ellátott:

És egyszer csak elkezdett mutogatni a vezető, és ott volt ő: a teknős. Végre másfél év várakozás után! Na gondoltam el nem mozdulok innen, amíg fel nem jön. Erre mi történt? Az egyik idióta vezető (szerintem nem a mi csoportunkból volt) lement hozzá lefényképezni. Gondolom ez volt kb. a 100. teknős, amit látott életében, de azért legyen még egy fénykép. És persze szegény teknőci megijedt, és elúszott. Követtem szerintem több, mint 100 métert, de aztán rákapcsolt kicsit (gondolom kiszúrta, hogy követem), és már nem akartam még jobban eltávolodni a csapattól. Szóval nem láttam feljönni, de legalább megvolt az első találkozás:

Az egész túra egyszerűen fantasztikus volt, megérte vezetővel menni, mert tényleg ők tudják, hogy hova érdemes menni, és mit kell nézni. Messze ez volt a legszuperebb nap a 3 hetes Új-Kaledóniai út alatt.