Búvártanfolyam 2.0

Ott hagytuk abba, hogy megcsináltuk az alap tanfolyamot, így valamilyen szinten búvárok lettünk. Ez annyit jelent, hogy tisztában vagyunk az alapvető dolgokkal, a felszereléssel, a biztonsági előírásokkal és lemehetünk 18 méter mélységig. Felvetődik a kérdés, hogy ki tiltja meg, hogy mélyebbre menjünk? Hát gondolom senki, saját felelősségre szabad hülyének lenni, maximum azt tudom elképzelni, hogy felelősségteljes operátor nem visz minket olyan helyre ahol ennél mélyebb. Az amatőr búvárkodás abszolút határa egyébként 40 méter, de ha csak nincs valami különleges látnivaló (pl egy roncs), akkor igazából nem éri meg nagyon mélyre menni, több okból sem. Egyrészt 20 méter után már erősen lecsökkenhet a látótávolság, sötétebb lesz, eltűnnek a színek, hidegebb a víz is, de a legnagyobb probléma vele hogy gyorsabban fogy a levegő, meg amúgy is kevesebb időt lehet lent tölteni (25 méteren például csak fél óra körül), hacsak nem akar az ember egy jó kis keszonbetegséget összeszedni. Abba nem megyek bele hogy ez micsoda, itt meg lehet nézni. Ja meg nitrogénmérgezést is lehet kapni, ez állítólag elég mókás, olyan mintha be lenne szívva az ember, elkezd furcsán mozogni meg hülyeségeket csinálni, lelassul a gondolkodás meg a reakcióidő, ilyesmi. A természet csodája, hogy egyszeri gazdasági (akarom mondani nemzetgazdasági) miniszter ezeket a tüneteket a szárazföldön is képes éveken keresztül produkálni, anélkül hogy a főnökének leesne. A vízben egyébként csak feljebb kell menni és elmúlik, a másik esetben a megoldás... á hagyjuk...

Szóval nekem a 18 méter általában elég lenne, csakhogy a közelgő Új-Zélandi (ezt lehet kisbetűvel kellett volna) túránkat tervezve rájöttünk, hogy a legjobb dolgok 20-30 méteres mélységben vannak, például szándékosan (mármint békeidőben szándékosan) elsüllyesztett hadihajók, amikből ott rengeteg van és kár lenne kihagyni ha már ilyen messzire eljövünk. Úgyhogy gyorsan nekivágtunk a következő (haladó) szintű képzésnek (Advanced Open Water Diver), ami után a mélység már nem akadály.

Ugyanahhoz a faszihoz mentünk (továbbiakban Alex), visszatérő vendégként elég jutányos árat kaptunk, gyakorlatilag annyiba került mintha csak úgy magunktól merültünk volna, viszont itt papírt is kaptunk hozzá. A kurzusnak már nincs különösebb elméleti része, inkább csak az alapvető tudnivalók ismétlése kicsit részletesebben, úgyhogy ezt itthon is el tudtuk olvasni, tehát ezzel nem ment el az idő, egy hétvége alatt meg lehetett csinálni a tanfolyamot. Ami egyébként összesen 5 merülésből állt, így a végére már 9 merülésünk lett, yeah.

Szóval péntek este egy könnyed éjszakai merüléssel indult a történet, aminek az lenne az értelme, hogy éjszaka olyan állatok is előbújnak amiket nappal nem látsz, például rákok, garnélák. Páran direkt ezért mennek, összefogdosnak alkonyatkor pár kiló garnélát, azt megvan a vacsi. Megint a folyóhoz mentünk, ahol múltkor is voltunk, ez még rátett egy lapáttal, nem elég hogy sötét van, még a felkavart iszap is fokozta az élvezetet, gyakorlatilag 1m körül volt a látótávolság. Na most voltunk hatan, meg a három instruktor, és együtt kellett volna mozogjunk, hát nagy meglepetésre nem sikerült, leginkább a káosz uralkodott, párszor fel kellett menni mert elvesztettük egymást. Szimplán egy irányba kellett volna úszni és nézelődni, dehát ilyen körülmények között vagy a többieket nézed, vagy az alját, a kettő együtt nem nagyon megy. Az utolsó 10 perc azért jó volt, láttunk mindenféle rákot meg tengeri csillagot, csikóhalat, ilyesmiket.

Másnap reggel szintén a folyóhoz mentünk, elsőnek egy navigációs merülés lett volna, belőni az iránytűt, lemerülni, azt menni meghatározott irányban meghatározott távot, majd vissza, vagy menni egy négyzet alakú távot, ilyesmi. Egyszerűnek hangzik, a szárazföldön elpróbálva az is volt, de a vízben, mikor az iránytűmig se látok el, meg figyelnem kell Bernire is, plusz számolni kéne a csapásokat, hát én ennyifelé nem tudok koncentrálni. Szóval nem volt ez sem egy sikertörténet, valahogy ezzel a folyóval nincs szerencsénk.

Ezután kis szünet, kajázás, csomókötési technikák elsajátítása, mert hogy a következő merülés úgynevezett „keresés és felhozatal” volt. Annyi volt a feladat, hogy egy „elveszett” nehezéket kellett megtalálni, majd hozzákötni egy „emelőzacskóhoz”, ezt felfújni levegővel, aztán majdcsak felemelkedik a tíz kiló vas. Ez amúgy tényleg működik, különben marha nehéz lenne 10 kilót felvinni, egyetlen nehézséget az okozta, hogy szabványos csomókat kellett kötni a víz alatt, ami elgémberedett ujjakkal, meg úgy hogy nem látok semmit elég érdekes. De azért sikerült. Még volt egy-két apróság, de igazából ennyi volt a nap, hálistennek, mert elég fárasztó volt, a két merülés együtt olyan másfél óra volt, legnagyobb mélység 12-13, a víz olyan 15 fokos lehetett. Nem tartozik a tárgyhoz, de utána isteni finomat barbequeztunk otthon a medence partján.

Vasárnap fél nyolcra a múltkor már említett, 35km-re lévő kikötőbe mentünk, a hajó is ugyanaz volt, csak most nem voltak annyian. Egy Coral Gardens nevű helyre vittek minket nem messze a parttól, ahol is elsőnek a „mélymerülésre” került sor. Ez attól volt mély, hogy most először léptük át a 18 métert és lementünk egészen 24-25-ig. Hát mit mondjak elég stresszes volt. Na nem maga az úszkálás a mélyben, az pont olyan volt mint 10 méteren, hanem hogy rettenetesen gyorsan fogyott a levegőm, még azt a nyavalyás fél órát sem sikerült lent töltenem. Érdekes hogy csak nekem, mindenki más vígan elvolt. Naszóval 230 bar-ral indultam, seccperc alatt lement százra, szóltam is Alexnek, hogy gebasz van. Ő nem izgult különösebben, még megcsináltatott velem egy feladatot és csak utána indultunk fel, akkor meg már 50 sem volt. Na most ilyen mélységből nem lehet csak úgy feljönni mint a rakéta, kábé öt perc kell hozzá, mert 5 méteren még meg is kell állni. Azt még én is láttam , hogy ennyi levegő nem lesz elég a mutatványhoz ha ilyen ütemben fogy, úgyhogy kíváncsian vártam mi lesz ebből. Magyarul be voltam szarva. Ilyenkor egyébként az szokott történni, hogy a társunk ad levegőt (ha van neki) a saját tankjából az alternatív levegőforrásán keresztül és együtt megyünk fel. Merthogy minden búvárnak van egy tartalék légzőkéje, nem pont úgy van mint a filmekben, hogy egymás szájából veszik ki a levegőt. Ezt korábban gyakoroltuk is, annyira nem volt meglepetés, mikor Alex nyújtotta az övét. Igazából Berninek kellett volna, ő is ott úszkált körülöttünk, de nem volt idő szarakodásra. Na így együtt felmentünk 5 méterre, ahol megtaláltuk a hajóról leeresztett tartalék tankot, ilyen mély merüléseknél ez szinte kötelező biztonsági elem. Ezután ebbe kapaszkodtam és erről lélegeztem 3 percig, miközben összevissza dobáltak az áramlatok, elég szerencsétlenül éreztem magam. Mikor letelt, visszavettem a saját levegőforrásom és azzal tettem meg a maradék pár métert, éreztem is hogy nehezen jön a levegő, mire felértem összvissz 25 bar maradt benne, azaz 10% körül. Elég meleg helyzet volt, legalábbis szerintem, ilyen nem mindennap történik az emberrel, pláne ha még kezdő. A többi búvár persze csak röhögött rajtam...

És még hátra volt egy merülés, de ennek úgymond már nem volt tétje, csak lementünk 15 méterre és nézegettük a halakat. Itt is elég gyorsan ment a levegőm, nem tudom mi volt aznap, máskor nem volt vele gondom. Nem láttam, hogy bárhol eresztett volna a rendszer. Úgyhogy itt is feljöttünk vagy 10 perccel előbb mint a többiek, de azért ez élvezetes volt, sokkal jobb ha azt csinálsz lent amit akarsz, nincs feladat és nem is kell igazodni másokhoz.

Viccesnek szánt történet a végére: azt hittem valahogy elvesztettem vagy ellopták a zseblámpámat (azaz Alexét) amit a mélymerüléshez vittem, már számolgattam mibe fog kerülni, de két óra múlva az irodában előkerült mikor visszaadtuk a felszerelést. Kiderült, hogy Berni két merülés között zsebre rakta az övét, majd elfelejtette és elvette az enyémet is. Na mindegy, a lényeg, hogy ezt is megcsináltuk, jöhet Új-Zéland, már be is neveztünk egy túrára egy hajóroncshoz, alig várom.