Aztán van olyan is, hogy az egyik munkatárs szívéhez közel áll egy alapítvány, és pénzgyűjtést szervez a cégnél. Ennek a leggyakoribb formája az úgynevezett „bake sale”, azaz sütivásár. Ilyenkor a munkatársak visznek be (jó esetben házi készítésű) sütit, és ezt árulják úgynevezett „gold coin donation”-ért, azaz 1 és 2 dollárért. Ez azért is jó, mert a kávézókban a muffinokat átlagáron 4 dollárért árulják, szóval így mindenki jól jár. Egyszer sütöttem én is, a vakvezető kutyusok alapítványának gyűjtöttünk.
Van még sok sportrendezvény, ilyenkor vagy a nevezési díj az adomány, vagy a résztvevőknek kell gyűjteni, mondván, hogy ők futnak / bicikliznek, ezért a barátok / családtagok a szép teljesítményért cserébe adjanak adományt. Attila tavaly egy bicikliversenyen vett részt (Santos Great Bike Ride, gyerekkórháznak gyűjt), 52km-t kellett tekerni a folyó körül (persze volt családi és maratoni 104 km-es táv is).
Én pedig egy Foxtel Lap nevű futóversenyen vettem részt (ez egy gyerekbetegségek kutatására specializálódott szervezetnek gyűjt), ahova cégek neveznek 20 fős csapatokkal, és reggel 8-tól este 6-ig kell felváltva futni, mindenkinek fél órája van. A KPMG 4. lett (a futásban, nem az adománygyűjtésben), persze nem voltunk elégedettek vele.
Vicces még a Movember; ez van az egész világon, de én otthon sosem hallottam róla. A mo a moustache, azaz bajusz rövidítése, és arról szól, hogy a férfiak november során bajszot növesztenek, és mivel ilyen ciki dologra vállalkoznak, cserébe lehet a saját internetes oldalukon adakozni; a dolog célja, hogy felhívja a figyelmet a prosztatarákra. Elég vicces a dolog, mivel ilyenkor kiderül, hogy a férfiak 99%-ának szörnyen, néhányaknak pedig egyenesen undorítóan áll a bajusz.
Na de térjünk vissza az eredeti témához. Mivel fontos a jótevés a köz szolgálatáért, ezért a KPMG-nél is 10-15 fős csoportokra van bontva az audit részleg, és ezeknek az úgynevezett „community group”-oknak az a célja, hogy évente egyszer – munkaidőben – tegyen valami jót egy kiválasztott szervezetnek. Ittlétem első másfél évében nem csináltunk semmit, aztán nagyon belejöttünk, utána fél év alatt voltunk kétszer is.
Első alkalommal a már említett vakvezető kutyusok alapítványának (Guide Dogs WA) segítettünk. Ez a szervezet szinte teljesen adományokból tartja el magát, és bevételük nagy része a boltokban kihelyezett kis műanyag kutyus perselyekbe bedobott aprópénzből származik (itt millió dollárokra kell gondolni évente, csak Nyugat-Ausztráliában). Ezen kutyusok összegyűjtésében segédkeztünk.
A nap az alapítvány főhadiszállásán kezdődött a szervezet rövid bemutatásával. Közben pedig lehetett néhány kutyussal ismerkedni.
Aztán négy 3 fős csapatra oszlottunk, minden csapat kapott egy autót és egy listát a felkeresendő boltok címével. Kaptunk üres kutyusokat is, tehát nem ürítettük a perselyeket, csak kicseréltük őket. Sok érdekes helyen jártunk. Volt például egy koreai húsüzlet, mikor bementünk, az eladó épp hátul volt, és mikor előjött, a pult alól vette elő a kutyust; na rögtön gondoltam, hogy ez így mégis hogy akar gyűjteni? Aztán mikor odaadta, kiderült, hogy az volt a nap legnehezebb kutyusa. Amúgy a helyek szerintem becsületesek, egy hely volt csak, ahol azt mondták, hogy senki nem dobott a kutyusba 3 hónapon keresztül, és az azt megelőző gyűjtésnél is csak 80 cent volt benne, ami elég hihetetlen...
A legviccesebb egy nagy szupermarket lánc egyik üzlete volt, mivel itt a nagy forgalom miatt a kutyus is nagy, és őt bizony üríteni kell. Kb. 10 percig mertük az aprót, majd egy óvatlan pillanatban bizony elengedtem a zacskót, és a fele pénz a földön kötött ki. Gondoltam is, hogy az esküvőn nem vállaltam be a söprést (már aki tudja, ez mit jelent), itt meg vadidegen emberek előtt kézzel seprem fel a pénzt a földről.
A négy csapatunk összesen 3,999.5 dollárt szedett össze (ez kb. 920.000 forint), és 15 új kutyust helyezett ki (ez utóbbi arról szólt, hogy házalni kellett üres kutyusokkal, és rábeszélni a bolttulajdonosokat, hogy ők is gyűjtsenek az alapítványnak). Még egy cikk is megjelent rólunk az alapítvány internetes oldalán, akit érdekel, itt megnézheti.
A munka végeztével a központban aztán kipróbálhattuk a „goalball” nevű paralimpiai sportot. Bekötött szemmel kell a labdát az ellenfél térfele felé gurítani, az ellenfélnek pedig a labdában elhelyezett csengők által keltett zaj alapján kell kivédenie a próbálkozást. Elég vicces volt, de az volt a legzavaróbb, hogy sosem tudtam, hogy a gurításom után a nézők annak örülnek, hogy gólt lőttem, vagy annak, hogy az ellenfél kivédte a próbálkozást.
A lenti képen a partner látható (aki nem tudná, a könyvvizsgáló cégeknél ez a legmagasabb beosztás), nagyon lelkes volt, minden védésnél kilátszott a hasa.
A következő önkéntes napunk is jónak ígérkezett, az állatkertbe mentünk segédkezni, de sajnos az időjárás nem volt kegyes velünk, mert egész nap zuhogott az eső. Így sajnos annyira nem volt vicces, de így is láttunk jó dolgokat. Például elmehettünk a gondozóval etetni a gorillákat, és így olyan helyre mehettünk fel, ahova látogatók nem. A gorillák egyébként nagyon értelmesek voltak, mindegyik talált magának egy doboz-darabot, vagy újságpapírt, amit a fejükre húztak és így védekeztek az eső ellen.
Láthattuk például Trishát, a híres elefántot, amint az orrszarvúak kifutópályáján dolgozik szorgosan; bizony be van tanítva mindenféle fizikai munkára. Azonban sajnos a rossz idő miatt ezen a napon nem sok fénykép készült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése