Árral szemben

Múltkor nem festettem valami rózsás képet Lombokról, de hát ez van. Biztos van aki tök jól érezné itt magát, nem akadna fenn azokon az apróságokon mint mi. Az is lehet, hogy nem az egész sziget annyira gány, mint ahol mi voltunk. Mindezek ellenére lehetett volna ez egy átlagon felüli nyaralás, ha az amiért jöttünk olyan jó lett volna, mint amire számítottunk. Nem lett. Ha még nem mondtam volna búvárkodni jöttünk, és gondoltuk, hogy ilyen közel Gilihez majd hasonló vízalatti élményekkel leszünk gazdagabbak, de ez csak részben jött össze. Ezeket egy partközeli merüléskor vettük fel, ezért homokos, máshol azért több korall volt, de csak itt volt olyan sekély, hogy vihettünk kamerát:





Az időjárás végig szuper volt, 30 fokos levegő, 28 fokos víz, enyhe szellő, eddig rendben. Maga a víz alatti világ is szép volt, itt is voltak korallok, láttunk pár teknőst, sokféle rákot, murénát, ráját, mittudomén. De valahogy itt sem volt az a gazdag élővilág mint száz kilométerrel arrébb, volt több unalmas merülés is amikor alig láttunk valamit. Ez mondjuk azzal is magyarázható, hogy sok helyen nagyon erős áramlat volt, nem lehetett egy helyben megmaradni és jól körülnézni. Illetve ez miatt a látótávolság is sokszor csak néhány méter volt, és akkor még nem is említettem a szemetet, amiből sajnos a víz alatt is volt bőven. Én egyébként utálok erős áramlatban merülni, mert nagyon megerőltető tud lenni, hogy irányban maradj, tartsd a mélységet, lehetőleg közel a többiekhez, de arra is vigyázz, hogy ne zúzzad le a másikat vagy a szirtet. Mivel én nem vagyok annyira technikás, ez nekem állandó koncentrációt és folyamatos korrekciót igénylő feladat, amit fizikailag ugyan bírok, de gyorsabban fogy a levegőm és nem tudok az érdekes dolgokra figyelni, magyarul nem élvezem. Namost az áramlatokat nyilván nem lehet befolyásolni, azt viszont meg lehet tenni, hogy nem merülünk ott ahol nem érdemes. Ez a kísérők dolga lenne, hogy merülés előtt felmérjék a körülményeket, Gilin például valaki mindig beleugrott körülnézni, és ha úgy ítélte meg, hogy túl erős a sodrás vagy rosszak a látási viszonyok, akkor már mentünk is tovább a következő helyre. Itt ez nem annyira történt meg, ott merültünk ahol reggel kitalálták, ha törik, ha szakad.

Térkép a merülőhelyekről (tud valaki jobb fordítást a divesite-ra?)

Indulásra készen

A környéken csak egy búvár céget (ez de hülyén hangzik) találtunk, úgyhogy választás az nem volt. Sebaj, elég profinak tűnnek, már vagy húsz éve megy a biznisz, biztos értik a dolgukat. Tulajdonképpen a szervezéssel nem volt gond, időben elindultunk, itt is ki lettünk szolgálva rendesen, nem nagyon kellett cipekedni, segítettek felöltözni, a merülésig tulajdonképpen minden rendben volt. Az sem lett volna feltétlenül baj, hogy az instruktorok (hadd ne használjam a búvároktató kifejezést) mindössze előttünk pár nappal jöttek, tehát a legtöbb helyen ők sem merültek még, nem lehettek tisztában a látnivalókkal, az áramlatokkal, stb. Nem is voltak különösebben tapasztaltak, velünk egy agyontetovált 20 éves svájci csaj és/vagy egy ausztrál srác jött, mindketten csak egy-két éve kezdték az ipart, mondjuk azóta folyamatosan merültek (vagy négyszázszor állítólag). Velük nem is volt baj, a helyismeret hiánya annyira nem érződött, hozták a kötelezőt, egyszer még együtt is vacsoráztunk. Viszont a főnök neje kitalálta, hogy jön velünk, ami az új instruktorok miatt jó ötletnek is tűnt, mert ő már egy évtizede itt merül, tehát ő ismeri legjobban a terepet.

Az instruktorokkal

Hát annyira nem jött össze neki a mutatvány. Egyik merüléskor más kuncsaftok is voltak, így elég sokan lettünk volna egy csoportban, de a nő simán úgy gondolta, hogy jó lesz az ha vagy tizen megyünk együtt. Már a vízben voltunk, mikor bátorkodtam javasolni, hogy ugyan oszoljunk már ketté, ebbe végülis belement, de mi sajnos maradtunk vele. Ezután a nagy tapasztalatával úgy eltévedt (vele együtt meg mi is), hogy soha nem találtuk meg a mély vizet, maradtunk olyan 3 méteren, ringatózva jobbra-balra az egyre erősebb sodrásban nem is tudom meddig. Az ott először merülő instruktorok a másik csoporttal érdekes módon jó irányba mentek. Mi meg többször mutogattunk a nőnek, hogy ez annyira nem fasza, mire rászánta magát az akkor már alig három méteres vízben, hogy akkor menjünk fel körülnézni. Hát vazze sikerült neki benavigálni minket a hullám közepébe, pont ott ahol megtörik a szirten és lecsapódik. Akinek volt már szerencséje szembenézni egy 2-2,5m magas hullámmal amint az pont megtörik, az tudja, hogy micsoda irtózatos ereje tud lenni egy ilyennek, örülhetsz ha nem vág földhöz úgy, hogy a nyakad eltörik. Perthben már megtapasztaltuk párszor milyen belekerülni egy ilyen mosógépbe, ezért nem kicsit szartam be mikor körülnéztem és láttam egy ilyet közeledni, miközben mi béna kacsaként lebegünk, alattunk egy méterre meg a kőkemény és éles korallok. Ekkor már vagy tíz méterre sodródtunk egymástól, annyi időnk volt, hogy a regulátort visszatoljuk az arcunkba, hogy bármi lesz kapjunk levegőt, aztán vártuk, hogy megússzuk-e. Hát nem volt kellemes, biztosan görgetett maga előtt vagy tíz métert, de mind túléltük. A nőnek ugyan vérzett a feje, én meg elhagytam a maszkomat (azt mondjuk a nő is), Berni meg szidta a nőt mint a bokrot, de a nehezén túl voltunk, elég messze kerültünk a hullámtöréstől, így a többi már nem volt veszélyes, már csak egy száz métert kellett úszni le a zátonyról a hajóig.

Ott jöttünk fel ahol habzik

Eddigi rövid búvárkarrierünk alatt messze ez volt a legveszélyesebb helyzet, ha nincs szerencsénk ebből bármi lehetett volna. A nőt ennek megfelelően kezeltük ezután, abban egyetértettünk, hogy nem folytatjuk egymással a közös munkát, igazából többet nem is láttuk, mert másnap inkább elhúztak a férjével együtt nyaralni. Ezután már csak az instruktorokkal merültünk, különösebb incidens nélkül, viszont sajnos nem mindig ideális körülmények között, az áramlatok szerintem egyre erősebbek lettek mindenhol. Igazából az utolsó két nap már annyira nem kellett volna, így nem volt különösebben élvezetes. Egyszer például öten voltunk és úgy szétsodródtunk, hogy egy faszit elvesztettünk, nekem meg az erőlködéstől igencsak fogytán volt a levegőm, úgyhogy muszáj volt felmenni, de igazából megváltás volt. Fent láttuk, hogy a faszi is rendben feljött, vagy háromszáz méterrel arrébb, pedig pár perce még velünk volt, hát ilyen brutális áramlat volt.

Minden nap merültünk, általában délután 2-3 körül értünk vissza. Utána viszont nagyon nem volt mit csinálni, lazultunk a hotelben (én tanultam) és vártuk a vacsorát. Kétszer béreltünk robogót, hogy megnézzük a környéket, találtunk is a félsziget másik oldalán egy érintetlen, tiszta partszakaszt, ilyen szép lehetne ez az egész sziget, ha nem lenne az a sok szemét mindenhol.

Út a part felé

Végre egy szép strand

Próbáltunk elmenni a félsziget végébe is, ahol meg szörfözni lehet, volt pár ausztrál szörfös is hotelben, mert állítólag nagyon jó a hely. Végülis csak egy halászfaluig jutottunk el, nagy csodálkozást váltva ki a helyiekből.

Ez egy nem annyira szép strand (a halászfalu kikötője)

Azért végülis, mert utána sikerült defektet kapni egy ócska köves úton a semmi közepén. Hát nem mondom, hogy tudtam mit kéne csinálni, gondoltam visszatoljuk a legközelebbi faluig azt majdcsak lesz valami. Szerencsére az arra járó helyiek nagyon jó fejek voltak, egy srác felvette Bernit (élete végéig mesélni fogja milyen jó csaj ült mögötte), én meg csigalassan mentem utánuk a defektes motoron. Így utólag belegondolva el is adhatta volna rabszolgának, helyette elvitt minket egy fazonhoz aki kőkorszaki eszközökkel ugyan, de profin megcsinálta a kereket, viszont az érdekes az volt, hogy most tényleg egy ház udvarán álltunk, így testközelből nézhettük meg hogyan élnek a népek errefelé. Úgy 3/4 órát voltunk ott, de a végén már a fél falu jött minket bámulni, vagy tíz gyerek futkosott körülöttünk, néha kicsit birkóztak a szemétben, aztán valami nő hozta a vacsorát, minden gyerek kapott egy zacskóban kaját, a zacskót utána eldobták ahol éppen álltak, itt így megy ez. Aztán a nép megszavazta, hogy mennyi legyen a szerelés díja, nem lehet azt mondani, hogy mohók voltak, 4 dollárnyi rúpiára gondoltak, ami még ott sem nagy pénz, úgyhogy nagylelkűen adtunk 5-öt. Vannak országok, ahol csúnyán leraboltak volna minket, de itt hiába élnek nyomorban, mégsem akarnak mindenáron megkopasztani egy turistát. Szóval rendes emberek voltak, a kerék jól sikerült, utána simán hazaértünk, bár addigra besötétedett és a bogarak százával csapódtak a fejemnek, szinte csukott szemmel vezettem. Bukósisak nyilván nem divat errefelé.

Defekt

Érkezek a "műhelybe"

A "műhely" high-tech szerszámokkal és pár helyi kölök

Ezzel nagyjából a végére is értem a kalandoknak, itt mást tényleg nem lehetett csinálni, mint búvárkodni vagy szörfözni. Még ha akartunk se tudtunk volna kaján kívül vásárolni valamit, annyira nem volt a környéken semmi, a legközelebbi város meg majdnem két óra motorral (mondjuk 30km talán). Úgyhogy vissza nem megyünk egy darabig, meg most egy időre megint elegem lett Ázsiából is, jó volt visszajönni, hogy aztán itt is egy órát álljunk a bevándorláson, mert pont előttünk szállt le a qatari gép amivel mi is szoktunk utazni, úgyhogy 250 ember lett előttünk a sorban...

Ja még egy videó: