Ha valakit nem érdekel a részletes történet, annak összefoglalóul annyit, hogy 2015. január 28-án hajnali 3:30-kor kezdődtek a fájások, hajnali 4-kor elfolyt a vizem, majd január 29-én reggel 7:39-kor megszületett Lilla!
Elöljáróban annyit, hogy Ausztráliában nincs nem apás szülés. Vagyis inkább úgy mondom, hogy nincs segítő nélküli szülés. Ha az apuka valami miatt nem lehet ott, akkor valaki más megy be a kismamával, pl. az ő anyukája, testvére, vagy akit választ. Ezen kívül a Családi Szülészeten arra is van lehetőség, hogy a nagyobb gyermek is ott legyen a kistestvér születésénél, ha erre igény van. Ekkor viszont kell vinni egy felügyelőt az apán kívül, aki végig tud vigyázni a gyerekre.
Na és akkor vágjunk bele a hosszabb verzióba.
Lilla pár nap késéssel érkezett. Szerencsére azonban nem volt semmi komplikáció, így türelmesen kivártuk, hogy Lilla jelezze, szeretne kijönni.
2015. január 28, szerda
3:30: Egy enyhe fájásra ébredtem. Mivel jó alvó vagyok, furcsa volt, hogy felébredtem, úgyhogy volt egy sejtésem, hogy lehet eljött az idő.
4:00: Elfolyt a vizem! Nem úgy történt, mint az amerikai filmekben, hogy rögtön egy óriási tócsa van az asszony alatt, hanem kb. az elkövetkező 8 órában folyamatosan folyt néha picit.
Attilát nem akartam még felébreszteni, ami nem sikerült. Nem baj, legalább felrakta a TENS gépet, ami aztán egész nap a hátamon volt. Ez elektromos stimulálással tompítja elvileg a fájásokat, és valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy elég sokáig bírtam más fájdalomcsillapítás nélkül.
Még egy órát próbáltam pihenni, aztán felkeltem. Azt szokták javasolni, hogy a vajúdás korai szakaszában próbáljuk elfoglalni magunkat, szóval így is tettünk. Előkészítettük a baba ágyát, Attila bepótolta az előző nap elmaradt porszívózást, én pedig még letörölgettem a fürdőszobában. Később még Attila elment a postára az előző nap megérkezett függönyökért, és kiment a házhoz arrébb rakni pár betonrácsot. Még a járólapozást is aznap kellett volna fizetnünk, de nem akart annyira messze menni, mert nem tudtuk, mikor gyorsulnak fel a dolgok.
9:00 körül felhívtam a szülésznőm, Lee telefonszámát, hogy jelezzem, aznap számíthatnak ránk. Tudtuk, hogy Lee aznap nem dolgozik, így más fogja felvenni a telefonját. Egy másik szülésznővel beszéltem, de nem ő lett mellém beosztva, hanem nem sokkal később hívott vissza Meagan, a „pót-szülésznőm”. Attila épp engedett nekem felmosóvizet és elkezdtem felmosni a fürdőt mikor hívott, és mondta be kell mennünk, hogy megállapítsák, tényleg elfolyt-e a vizem. Hát ennek nagyon nem örültem, csak arra tudtam gondolni, hogy mire hazaérünk, kihűl a felmosóvíz.
10:30 körül mentünk be a Családi Szülészetre, ahol Meagan fogadott minket. Meagan rögtön nagyon szimpatikus volt.
Először le kellett feküdnöm 10 percre, aminek a végén egy tesztet csinált, hogy kiderüljön, tényleg elfolyt-e a vizem. A fájások lényegesen jobban fájtak fekve, mint állva, nem is tudom, hogy tudnak nők fekve vajúdni. És igen, tényleg elfolyt a vizem!
Mivel elfolyt a vizem, fel kellett mennünk a King Edward Kórházba, hogy 20-30 percig megfigyeljék a fájásaimat és a baba szívhangját (erre a Családi Szülészeten nincs lehetőség). A végén még megvizsgálta a pocakomat egy doktornő, hogy lássa jó pozícióban van-e a baba. Minden rendben volt. Emlékeztette Meagant és engem, hogy mivel nem csináltattam streptococcus B tesztet a 36. héten, ezért a víz elfolyásához képest 18 órával később el kell kezdjék adni nekem az antibiotikumokat, illetve ha addig nem gyorsul fel a vajúdás, be kell indítsák a szülést. Mondta tehát a doktornő, hogy este 10-kor várnak; de ahogy állnak a dolgok, ennél sokkal hamarabb vissza fogok menni. Megkérdezte még, hogy haza szeretnék-e menni – persze, be se akartam jönni; illetve hogy kérek-e otthonra fájdalomcsillapítót, amire én hevesen tiltakoztam.
Amikor gyalogoltunk vissza a Családi Szülészetre, már annyira erősek voltak a fájásaim, hogy alig tudtam menni.
12:00 körül hazaértünk, és Attila gyorsan főzött virslit, mert nagyon éhesek voltunk már, addig csak gyümölcsöt ettünk. Ebéd előtt még felmostam a fürdőt, de ebéd után már nem volt erőm felmosni a konyhát, így Attilát kértem meg. Három és fél év ottlakás után először mosott fel szerintem ebben a lakásban!
Ebéd után Attila főleg olvasott, én pedig próbáltam mindenféle jógán és könyvekből tanult pozíciót bevetni: a szék szélén guggoltam és térdeltem az ágyra támaszkodva. Egyszer kimentem sétálni a medencepartra, illetve a konditeremben kicsit rugóztam a fittlabdán, de annyira meleg volt kint (kb. 35 fok), hogy kb. csak 10-15 percet bírtam. A terv szerint a medencében sétáltam volna fel-alá – ezt már sokat csináltam az utolsó két hétben is – de mivel elfolyt a vizem, nem mehettem be a medencébe, kint pedig túl meleg volt a sétához. Utólag visszagondolva amúgy nekem csak a séta gyorsított a dolgokat, a többi jógán tanult pozíció nekem nem segített (ez persze nem azt jelenti, hogy másnak sem segítene).
16:00 körül hívott Meagan, érdeklődött, hogy mi a helyzet. Mondtam neki, hogy nem igazán tudom, mert nagyon össze-visszák a fájásaim. Néha 4 percenként, aztán van, hogy 8 percig semmi, de akkor meg van egy 3 perces fájásom. Meagan javasolt pár dolgot, amivel gyorsíthatjuk a dolgokat.
17:30 körül már úgy éreztem, hogy nem bírom már sokáig otthon, így felhívtam Meagant, és kértem, hadd menjünk be a szülészetre, hogy meg tudjon vizsgálni és kiderüljön, hogy kaphatok-e esetleg gázt a fájdalomcsillapításra. Megbeszéltük, hogy 30-40 perc múlva találkozunk bent.
18:10: Meagan megvizsgált, és sajnos olyan dolgot közölt, amit nagyon nem szerettem volna hallani: még csak 3-4 centire voltam kitágulva (aki nem tudná: 10 cm-nél lehet elkezdeni nyomni). Nem vagyok egy sírós típus, de bevallom, nagyon elkezdtem sírni. Nem akartam elhinni, hogy már 14 órája vajúdok, és még csak ilyen picit voltam kitágulva.
Meagan ezután elmondta az opciókat: felmehetünk a kórházba beindítani a szülést, vagy próbálkozhatunk még természetes úton. Nem akartam, hogy telepumpáljanak engem és ezáltal a babát is hormonokkal, így a természetes utat választottam. Volt zsályás illóolaj, fejőgép, majd térdelés-guggolás. Ezeknek az lett a vége, hogy megint sokkal erősebbek lettek a fájásaim.
Meagan nem volt állandóan a nyakunkon, kb. 20 percenként jött be megnézni, hogy minden OK-e, amúgy kint volt és hagyta, hogy Attilával mi ketten nyugodtan legyünk. Az egész szülészeten amúgy nem volt senki, csak mi hárman, nagyon családias volt.
Később elkezdtem a folyosón fel-alá sétálni, hogy ezzel is gyorsítsam a dolgokat. Ekkor már óriási fájdalmaim voltak. Először még sikerült kb. 5-6 métert megtenni egy-egy fájás közt. Talán egy órával később viszont már csak 1-2 métert tudtam megtenni a fájások közt, annyira fájt.
20:30 körül már annyira nagy fájdalmaim voltak, hogy könyörögtem Meagannek, nézze meg mennyire tágultam ki, közelebb vagyok-e ahhoz, hogy kipróbáljam a medencét (6 cm-nél lehet belemenni). Amikor voltunk a szülésre felkészítő órán, ott mondák, hogy 4 óránként nézik meg a vajúdó nőket, hogy mennyire vannak kitágulva. Azonban azt nem gondoltam, hogy ennél hamarabb kérésre sem szokták megnézni. Könyörögtem Meagannek, de csak azt mondta mindig, hogy még nem telt le a 4 óra.
21:45 körül aztán végre megvizsgált; feltételezem azért, mert este 10-kor lejárt a 18 óra a magzatvíz elfolyásától. Sajnos még mindig csak 4 cm-re voltam kitágulva. Fel kellett tehát vigyenek a kórházba beindítani a szülést, illetve antibiotikumot adni, és ekkor kértem epidurális érzéstelenítőt is, mivel a mesterségesen felgyorsított és felerősített fájásokat már nem bírtam volna.
22:25-kor megkaptam az epidurális érzéstelenítőt. Az epidurális hamar hatott a bal oldalamon, de a jobb oldalamon még sokáig éreztem a fájásokat, igaz tompábban.
Kötöttek a hasamra két érzékelőt; az egyikkel a baba szívhangját figyelték, a másikkal az összehúzódásokat. A bal karomra raktak még vérnyomásmérőt is.
Meagan hozott Attilának egy összecsukható ágyat és ágyneműt, hogy tudjon aludni. Szerintem tudott aludni, de ő ezt tagadja. Próbáltam én is aludni, kisebb-nagyobb sikerrel, pár perceket tudtam csak. Állandóan felfúvódott a karomon a vérnyomásmérő; valami gond volt vele, mert sokszor csak felfújta magát, de nem is mért, aztán pár perc múlva felfújta magát még egyszer. Jó párszor bejött a doktornő is beszélni velem, egy fiatal vékony ázsiai hölgy, nagyon kedves és profi volt. Vagy épp Meagan jött oda, ha ki akart menni inni valamit, hogy amíg távol lesz, addig xy szülésznő fog rám vigyázni. Egy percre sem hagytak minket egyedül.
Nagyon fáztam, ezért kétszer is kértem Meagantől meleg teát. Életemben másodszor ittam teát tejjel, és leesett, hogy a „white tea” a tejes teát jelenti. Csak 4 és fél évig kellett Ausztráliában élni, hogy ezt is megtudjam. :) Tehát itt nem igaz az a tévhit, hogy szülés közben nem lehet enni és inni. Ettem is végre az előző este sütött muffint és a müzliszeleteket, amit Attila direkt a vajúdásra vett.
2015. január 29, csütörtök
A vékony ázsiai doktornő az éjszaka során többször is bejött ellenőrizni, hogy mi a helyzet a babával, és amikor nem volt ott, akkor az orvosi szobából figyelte a baba szívhangját. Egyszer elkezdtek izgulni a baba szívhangja miatt, mert megemelkedett minden összehúzódásnál. Egy volt kollégám feleségét e miatt császározták meg. Attól féltek, hogy a köldökzsinór a baba köré van tekeredve, és nem kap elég oxigént. Amit csináltak, az nagyon tetszett: a doktornő megcsiklandozta a baba fejét, és mivel úgy reagált, ahogy ők azt várták, így megállapították, hogy minden rendben. Nagyon boldog voltam, mert ebben a helyzetben egy magánkórházban már megcsászároztak volna.
Amúgy a doktornő akárhányszor bejött, mindig megkérdezte, hogy hozzájárulok-e, hogy felhajtsa a hasamról a takarót, vagy hogy megtapogathatja-e a hasamat. Elviekben bármilyen vizsgálatot bármikor el lehet utasítani, igaz bevallom, mivel az én esetem komplikáltabb volt, nem tudom rám milyen szabályok vonatkoztak, tehát ha például azt mondtam volna, hogy nem járulok hozzá az egyik vizsgálathoz, nem tudom mi történt volna. De ha minden rendben van és jól haladnak a dolgok, a kismama bármilyen vizsgálatot elutasíthat.
Az éjjel folyamán többször is beszéltünk a doktornővel, és nem volt titok, hogy nem voltam messze a császármetszéstől; igaz utólag belegondolva, a szülőszobán magát a „császár” szót soha senki nem mondta ki, csak mi ketten Attilával, mikor egymással beszéltünk. Persze ezt nem akartam, és szerencsére a doktornő és a szülésznők is el akarták kerülni.
3:00: A doktornő megvizsgált, és közölte, hogy 6 centire vagyok kitágulva. Hát nem sokat haladtam az előző 5 órában. Viszont bíztatás képpen azt mondta, hogy már sokkal jobb pozícióban van a baba, mint korábban. Mikor felértünk a kórházba, még a feje oldala volt a szülőcsatorna fele, utána pedig a feje teteje; viszont ekkora már a feje búbja volt lefelé, ami a legkisebb fej keresztmetszetet jelenti szülésnél, és ez a jó pozíció. Látszik, hogy a baba is mennyit dolgozott az egész folyamat alatt.
A doktornő ekkor azt mondta, hogy ad még két órát, de 5-kor visszajön, és ha nem haladtam túl sokat, akkor sajnos el kell gondolkodni arról, hogy kell valamit tenni; ekkor sem mondta ki a császárt, de mindenki tudta, hogy afelé haladunk.
5:00: Óramű pontossággal megjelent a doktornő megvizsgálni. Elkezdte a vizsgálatot, és nem sokkal később megkérdeztem, hogy „mennyi”. Nem jött válasz, csak vizsgált tovább. Percekig csak vizsgált. Lélekben már fel voltam készülve a legrosszabbra. Pár perc múlva aztán végre megszólalt: „you’re fully dialated”, azaz „teljesen ki vagy tágulva”. Mindenki el tudja képzelni, Attilával milyen boldogok voltunk!
Meagan ekkor azt mondta, hogy adunk a babának egy órát, hogy magától ereszkedjen lejjebb a szülőcsatornában; fel is ültetett, hogy a gravitáció húzza lefele. Ekkor már csak kevés érzéstelenítőt kaptam, hogy valamennyire elmenjen a hatása és érezzem majd, hogy hogyan kell nyomni.
6:00: Elkezdtem nyomni. Az epidurálisnak már elment annyira a hatása, hogy éreztem a fájásokat, de azért nem volt még annyira szörnyű. A nyomás nekem nagyon ment. Mivel már 7 órája pihentem, annyi energia volt bennem hogy akár másnap reggelig is képes lettem volna csinálni.
Érdekes, hogy még itt is belassultak a dolgok, volt olyan például, hogy egy fájás teljesen kimaradt. Tehát még mindig adták az oxytocint a dolgok gyorsítására, vagy inkább életben tartására. Este fél 11 körül óránként 12ml-el kezdtük, és ezt szépen lassan annyira meg kellett emelniük, hogy mire a baba megszületett, óránként 108ml-nél fejeztük be. Ez iszonyatosan sok. A kórház honlapja szerint a „normál” maximum óránként 60ml, e felé csak speciális esetekben lehet menni, és a 108ml-t pedig soha nem haladhatja meg az adag.
Ez a rész amúgy nem nagyon fájt. Rájöttem, hogy ha elkezdek nyomni amint érzem a fájást, és végig nyomok, akkor nem fáj.
A vége viszont bizony már nagyon fájt. És ugye ekkor már nem csak az összehúzódáskor fájt, hanem folyamatosan. Nem tudom, ez meddig tarthatott, talán 15 perc; de fogalmam sincs. De még így is „kellemesebb” volt, mint előző este a szülészeten, mert itt legalább nem éreztem, hogy annyira fáj, hogy nem élem túl.
A nyomás és a születésnél alatt doktor nem volt bent, csak Meagan, illetve a szabály az, hogy a születésnél két szülésznőnek kell bent lennie, így mikor látta, hogy már pár percen belül megszületik a baba, akkor telefonált, hogy jöjjön be még egy szülésznő.
7:39: Megszületett Lilla! Attila szerint amúgy a köldökzsinór teljesen Lilla köré volt tekeredve. Én erről sajnos teljesen lemaradtam.
Életem legjobb pillanata volt, mikor egyszer csak nagy hirtelen a mellkasomra tették Lillát. Nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a születés után arra, hogy az anya és a baba rögtön megismerkedhessenek, így senki nem próbálja meg lemosni a babát, nem viszik el lefürdetni, a mérlegelés is várhat. Természetesen a köldökzsinór elvágása is, hiszen fontos, hogy a benne lévő vér átmenjen a babába. Csak pár perc elteltével jutott eszembe, nézzük már meg, hogy tényleg lány-e.
10 perc után Meagan mondta, hogy már nem pulzál a köldökzsinór, így el lehet vágni. Én kértem, hogy egy pár percet még hadd maradjunk így. Aztán mielőtt elvágtuk, kértem, hogy mutassa meg, mert biztos akartam lenni, hogy minden csepp vért megkapott Lilla. Megnéztem, és tényleg, a felé áramló részben már egy csepp sem volt. Kértem, hogy hadd tapogassam is meg; jó erős műanyag tömlőhöz tudnám hasonlítani.
Aztán Meagan megkérdezte Attilát, hogy elvágja-e a köldökzsinórt. Attila teljesen elzárkózott a köldökzsinór elvágásától; még a szülésnél sem akart ott lenni, mondván hogy nem bírja a vér látványát, de a köldökzsinór elvágásának még a gondolatától is irtózott. Tudtam én előre, hogy majd az adott pillanatban máshogy fogja látni a dolgokat. Így is lett, és 16 perccel a születés után Attila elvágta a köldökzsinórt.
Az első órában csak ismerkedtünk a babával, és próbált szopizni is; nagyon fontos, hogy korán megpróbálja a szopizást, mert az első két órában a legerősebb a szopizó ösztön.
Egy órával a szülés után kiküldtek WC-re. Amíg én kimentem, addig Lillát meleg takarókba bugyoláltak és odaadták Attilának, hogy vele is ismerkedjen. Ezt én örökítettem meg.
Lilla ismerkedik Apával. Amint a képen is látszik, senkinek nem kellett kórházi köpenyt vagy maszkot viselni. |
Meagennel még a szülőszobán, két órával Lilla születése után |
A mosdatás után Lilla kapott egy rugdalózót, és megint Apával ismerkedett |
Attila ezzel a képpel jelentette be Lilla érkezését a Facebookon |
Isten hozta Lillát, nagyon szép szüléstörténet volt! Szeretettel gratulálok!
VálaszTörlésRéka
Köszönjük szépen! :)
TörlésOh, hat en errol a hirrol jol lemaradtam. :(
VálaszTörlésKicsit kesve, de sok szeretettel gratulalok a picihez. :)
Köszönjük szépen. :) Már nem is olyan pici, repül az idő...
TörlésHaha, tudom mire gondolsz. :) Meg tisztan emlekszem a kislanyunk szuletesere mintha csak nehany hete lett volna, pedig par honap mulva 2 eves lesz. :)
Törlés