Az ausztrál államigazgatás három szinten működik: országos (szövetségi), állami és helyi önkormányzati szinten. Azaz törvényhozásra van a szövetségi parlament, az állami parlamentek és legalul a helyi önkormányzatok, mindegyikbe közvetlen választás útján kerülnek be a képviselők, tudtommal nincsenek listás helyek. Múlt szombaton szövetségi választások voltak, tehát az ausztrál szövetségi parlamentre szavaztunk, ami az angolszász módi szerint kétkamarás, van a 150 fős képviselőház és van a 76 fős szenátus. A képviselőket (és így a kormányt is) 3 évre választják, a szenátorokat 6 évre, de ez a 6 év nem egyszerre jár le, hanem a felét 3 évente újraválasztják, Kivéve, ha éppen mindenkit újraválasztanak, mint például most. Ez a helyzet akkor jöhet létre, ha van egy vagy több törvény, amit a szenátus kétszer visszadobott, de a kormánynak annyira fontos, hogy a miniszterelnök kérheti a kormányzót (aki gyakorlatilag az államfő a királynő nevében) a teljes parlament feloszlatására, aztán reménykedik benne, hogy az új választásokon meglesz mindkét házban a többsége. Vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy ilyen teljes választás nem történik túl gyakran, eddig száz év alatt csak hatszor, utoljára 1987-ben, tehát elég nagy dolognak számít.
A politikai paletta két pólusa úgy néz ki, hogy a Liberálisok vezette koalíció van a jobb oldalon (tehát paradox módon itt a liberálisok a konzervatívok, vagy mi), valamint bal oldalon a Munkáspárt, rajtuk kívül 2-3 kisebb pártból vagy függetlenként szoktak még úgy öten bejutni a Képviselőházba, tehát a két nagy szinte mindent visz. Ez nem valami fair, de mivel egyéni választás van, szegény kicsik hiába érnek el akár 5-10%-ot országosan, lehet hogy csak egy-két emberük jut be, azok akik véletlenül megnyerték a körzetüket. Jelenleg a Koalíció van kormányon, méghozzá kényelmes többséggel, miután 2013-ban rommá nyerték magukat a baloldal látványos összeomlásának is köszönhetően. Azóta viszont elég dilettánsan nyomják, így elkezdtek beleállni a földbe, miközben az ellenzék lassan összeszedte magát.
Ezért is nem érti senki, hogy ezzel a tulajdonképpen előrehozott választással (amúgy csak ősszel lenne) mégis mi a rákot akart a miniszterelnök elérni, mikor azt lehetett sejteni, hogy egy nem éppen impresszív ciklus után mégegyszer nem fognak olyan fölénnyel nyerni, ha egyáltalán. Mármint a Képviselőházban. Más tészta a Szenátus, de csak kicsit. Itt ugyan eddig nem volt többségük, de nem tudom miért érné meg kockáztatni a Képviselőházi többséget egy kicsit más összetételű Szenátusért, ami ráadásul még kiszámíthatatlan is, mert annál teljesen más választási logika működik, mivel nincsenek választókerületek, csak államok és különben is máshogyan számolják a szavazatokat. Szóval ha taktikázott, akkor az nem látszik, hogy akart ebből jól kijönni. Esetleg azzal számolt, hogy tovább esik a népszerűsége és inkább addig válasszunk amíg még éppen kormányon tud maradni. Hiába, ezek az ausztrál politikusok úgy általában nem valami jó taktikusok, néha igencsak beleszaladnak a láncfűrészbe, ahogy az az előző három miniszterelnökkel is megtörtént, amiről itt írtam anno. Na nem mintha az ellenzék sokkal pengébb lenne, a munkáspárti miniszterelnök-jelölt a minap például középen kezdte enni a hot dog-ot.
Hát van az úgy, hogy az ember Michelin csillagos éttermekben nő fel és nem tudja hogy eszik a kiflit. Legalább nem egy fej hagymát majszolt el héjastól, mint a kettővel ezelőtti idióta.
Ennyit erről, nézzük milyen volt a kampány. Őőő... izé... hát mittudomén. Ha nem küldenek néha levelet a jelöltek vagy a választási iroda, akkor valszeg fogalmam sem lenne az egészről. A programokról mondjuk most sincs, a választási ígéretek még talán a legendásan faék egyszerűségű magyar színvonalat is alulról súrolják. De legalább nem lóg kilométereken át minden lámpavasról valami öltönyös muksó képe, óriásplakátot talán egyet ha láttam, azt is csak azért mert kifejezetten figyeltem. A hírekben sem vettem észre, hogy sokkal több szó esne belpolitikáról, mondjuk tény, hogy kevés híradót nézek. Nem hallottam azt sem, hogy az emberek egymás közt beszélnének róla, mondjuk munkahelyen. Miniszterelnök-jelölti vita?
És ez milyen jó már, nem tudjátok elképzelni. Az egyik legfaszább dolog ebben az országban, hogy nem minden a politikáról szól. Hogy éppen ki lopott mennyit, vagy a haverok mennyit, ki melyik oligarchának az embere, milyen pozícióba nyalta/taposta fel magát, melyik tévét/rádiót/újságot/hírportált vette meg, hogy onnan fröcsögjön a másik oldalra, és még sorolhatnám. Itt el lehet élni évekig úgy, hogy nem tudod ki a miniszterelnök vagy melyik párt van hatalmon. Nem sok minden változik meg kormányváltás esetén sem, kiszámítható az egész, nagyon rosszul senki sem jár, az élet megy tovább. Nem véletlen, hogy ez talán a harmadik poszt a blogon, ami valamennyire politikáról szól. Pedig engem kifejezetten érdekelni szokott a politika, de itt egyszerűen nem kell vele foglalkozni. Persze nem minden rózsaszín, ha nagyon elgondolkodok akkor eszembe jutnak intézkedések amik kiverik a biztosítékot, például hogy szép lassan kinyírják a Nagy Korallzátonyt egy bánya kedvéért, meg úgy általában tesznek a környezetvédelemre, vagy hogy folyamatosan masszívan nőnek a közüzemi díjak, mert az itteni liberálisok kicsit elszámolták a büdzsét és megugrott a hiány, de egyik sem olyan azonnal húsbavágó kategória, mintha mondjuk az áfakulcs 5-10%-ot ugrana egyik napról a másikra. Aztán meg vissza. Szóval ez így rendben van, van abban valami izgalom, hogy kis túlzással a jelöltek nevével először csak a fülkében találkozom.
Ami egyébként nincs, de erről majd a következő posztban, mert úgy nagyon hosszú lenne ha mindent egy cikkbe zsúfolnánk, úgyhogy ezennel kettébontom a történetet. Legközelebb tényleg választunk is, az talán érdekesebb is lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése