Repülés

Úgy néz ki sikerült egy hónapos szünetet tartani, jó hír viszont, hogy ebből két hétre van mentségünk. Mégpedig az, hogy otthon voltunk, és nem gondoljuk hogy a nagy magyar valóságról kéne bármit is írjunk, azt minden kedves olvasónk szabadon átélheti nap mint nap. Csak annyit, hogy sikerült találkozni sok ismerőssel, rokonnal, ex-kollégákkal, haverokkal, satöbbi, majdnem felkerültem a májtranszplantációs listára is, tehát jó volt kicsit fagyoskodni, na. Most egyébként arról fogok kicsit értekezni, ami mindenkinek az első kérdése volt, hogy milyen is volt a repülés. Úgyhogy akik már voltak hasonló hosszú úton a levegőben azoknak nem lesz túl érdekes, bocsi.
Azt mindjárt leszögezném, hogy nem egyszerű a mutatvány. Képtelenség gyorsan, akár csak egy átszállással is hazajutni. Nyilván nincs Perth-Ferihegy (akarommondani Liszt Ferenc hegy) közvetlen járat, mert egyik sem a világ közepe. Perthből semmi nem jön Európába, muszáj leszállni Szingapúrban, Hongkongban, Bangkokban vagy más csillivilli harmadik világbeli repülőtéren. Ez az első etap, indulás este 10-kor egy közepes Airbuson, leszállás Hongkongban, eddig még egész kibírható, 5-8 óra, éjszakai repülés, úgyhogy még akár aludni is lehet. Közben azért kapunk vacsit, inni, meg leszállás előtt reggelit is. Átszálláskor nem nagyon kell várni, meg azért 1-2 óra kell is kicsit nyújtani. Természetesen a csomagjainkkal nem találkozunk hazáig, csak remélni lehet, hogy sikerül átpakolni a másik gépbe. Itt küldeném el az összes reptéri csomagdobálót a picsába, valahol csak sikerült letörniük a bőröndöm kerekét.

A középső rész a legszarabb, 11-13 óra egy lestrapált 747-es fedélzetén, úticél London (lehetne Frankfurt vagy Párizs is, így jött ki). Itt már nem csak ketten ülünk, hanem én középen, ablaknál Berni, másik oldalon meg egy szerencsétlen akin át kell gázolni ha az ember kicsit fel akar állni. És fel akar, mert rohadt kényelmetlen, az összes repülőtervező mérnöknek kívánok nem kevés bélférget százmillió hinduval együtt elkövetett rituális Gangesz mártózás után. De tényleg, beleült valaki 170 centinél nagyobb ebbe az ülésbe csak úgy kipróbálni? Ha 3 altatót súlyosbítok 5 gintonikkal és így alszok 27 óra alatt 6 órát nem egyhuzamban, akkor kellemesen utaztam? Nagyon nem. Ezen is kaptunk kétszer kaját, az is szép művelet ilyen kis helyen meg tálcán enni. A kaja nem a gasztronómia csúcsa, nekem kicsit ugyanolyan íze van bármit is adnak, de elég bőséges legalább. Közben kérhetek bármilyen piát, általában pezsgőztem vagy gintonikoztam, Berni a bacardikólát erőltette, de például a forró csoki sem esett rosszul. A kávét mondjuk érdemes elkerülni.

Közben lehet videózni, külön képernyő és steril fülhallgató minden székhez, elég nagy a választék, még új filmek is vannak, de persze nem magyarul. De lehet nézni a repülési adatokat is, rendkívül izgalmas. Meg jár egy párna és egy takaró is, ez utóbbi valahogy mindig nálunk marad. Azt még nem mondtam, hogy Londonig a Quantas-al utazunk, ez az ausztrál légitársaság, elég jó hírük van, meg büszkék is rá, mi meg kapunk törzsutas pontokat amikkel egyszer még eljutunk valahova. Londonban átbuszozás egy másik terminálra, ez a Heathrow akkora mint egy város, meg olyan szar is, ez mondjuk a visszaúton derült ki, majd elmesélem. Itt vártunk négy órát, kávéztunk, filmet néztünk, gyorsan elment.

A London-Lisztferihegy röpke 2 óra, British Airways, szinte kéjutazás, félig se volt a gép, naná hogy a vészkijárathoz ültem, ott a legnagyobb a hely, Berni meg elfeküdt három széken. Szerencsére szendvicset kaptunk csak, még egy főttkaja szerintem visszajött volna. Mert hát magyarok vagyunk, olyan nincs hogy nem esszük meg. Leszállás, csomagok, Balatonlelle, Szekszárd, hajnali 2-re otthon is vagyok. Összesen Pestig vagy 27 óra út volt, pár órát számít ha a szemét bolygó nem szembe forog, hanem veled egy irányba. És ennél gyorsabban nagyon nem lehet megúszni, a lehető legjobb megoldást választottuk.

A visszaút pár órával rövidebb, London-Szingapúr-Perth az útvonal, hasonló gépekkel, kajákkal, körülményekkel, kevés alvással, legalábbis részemről. Meg egy kis szívással. Londonban akartunk piát venni, nagyon ki volt centizve, csak két óránk volt átszállni, és persze hogy másik terminálon. Buszozhattunk át, meg beszállókártyánk se volt, mert Pesten nem volt képes a srác kinyomtatni. Megyünk a Quantas-os ablakhoz, persze kifogtunk egy majmot előttünk akinek negyed óra alatt se tudták megoldani a problémáját, nem vártuk meg, mentünk is inkább a boltba, ahol meg nem tudtunk venni semmit, mert nem volt beszállókártyánk meg azt mondták, hogy Szingapúrba amúgy se vihetünk innen piát. Erről persze nem hallottunk, így megszívtuk mert olcsó volt a Bacardi. Le is járt az időnk, caplattunk vagy egy kilométert a kapuig, ahol a 3. ember a 4. nyomtatón sikeresen előállította a beszállókártyáinkat, ez ám a 21. század.

Szingapúrban volt 1 óránk, sok mindenre ez sem volt elég, de legalább itt se tudtam venni piát, mert közölték, hogy a 1 órával beszállás előttig lehet csak vásárolni, mert nekik kell a kapuhoz vinni az árut. Normális???? Dehát akkor értünk oda, nem volt egy óránk, tehát nem vehettünk semmit. Végül Perthben leszálláskor vettünk Bacardit, még mindig olcsóbban mint bent a városban. A levegőből azért jól néz ki Szingapúr, főleg a sok tankhajó meg fúrótorony a partok mellett, mint egy inváziós flotta, kár hogy nem fotóztuk le. Már csak 5 óra szenvedés és hajnali 1-kor le is szálltunk, még fél óra mire minden vizsgálaton átesünk, hátha csempészünk valamit, be a taxiba és 3-kor már alszunk is. Hétkor kelés, aznap már dolgozunk, vagy inkább szédülök egész nap, meg vedelem a löttykávét, egyúttal lemondok a hónap dolgozója címről és nem csinálok semmi hasznosat. Részemről egy évre nekem ez elég volt, túl nagy nekem ez a bolygó...

Ja tudom, hogy senkit sem érdekel mibe került, de azért elmondom, oda-vissza meg lehet úszni 4-500 ezerből ha időben lefoglalja az ember. Na ez is elég évente egyszer...