Christchurch két évvel a földrengés után

Új-Zélandi körutunkat a Déli Szigeten Christchurchben kezdtük. Kevesebb, mint 400.000 lakosával ez a Déli Sziget legnagyobb, és az egész ország második legnagyobb városa, viszont legtöbben mégsem e miatt ismerik a nevét. A várost az elmúlt két és fél évben több erős földrengés is megrázta. A város kálváriája 2010. szeptember 4-én egy 7,1-es erősségű földrengéssel kezdődött; a rengés 10km mélyen volt, és anyagi károkat okozott, viszont emberéletet nem követelt. 2011. február 22-én aztán egy 6,3-as erősségű rengés szinte letarolta a városközpontot. A rengés igaz a Richter skálán gyengébb volt, mint az előző évi, viszont csak 5km mélyről eredt, és közelebb is volt a városközponthoz, így a károk sokkal nagyobbak voltak, arról nem is beszélve, hogy a rengés munkaidőben, ráadásul ebédidőben történt, tehát a központ tele volt, így ez a rengés 185 emberéletet követelt. Volt még pár kisebb rengés 2011 során, de a februári az, ami szinte a földdel tette egyenlővé a városközpontot.

Mivel már majdnem két év eltelt a nagy rengés óta, én arra számítottam, hogy már visszaállt az élet a rendes kerékvágásba; hát épp ellenkezőleg. A városközpont négyzetkilométereken keresztül körbe van kordonozva, és senki se ki, se be; kivéve a bontáson dolgozókat. Az épületek nagyon erősen megrongálva, de állnak még, vagy épp bontás alatt vannak.

A városközpontnak szellemváros hangulata volt; rajtunk kívül csak pár turista volt (értsd: kb. 10), és ennyi. A kordont folyamatosan szűkítik (ha érdekel valakit, itt megnézheti, hogy idővel hogy zsugorodott a kordon), de ott a helyszínen még így is nagyon nagy az a rész, ahova nem lehet bemenni. Úgy kell elképzelni, mintha Pesten az egész 5. kerületet lezárták volna. Hihetetlen. Megállt az idő; itt például egy étterem volt, még kint van a két évvel ezelőtti menü, valamint egy cédula a hatóságoktól, hogy az épület veszélyes, bemenni tilos, de még nem döntötték el, hogy lebontják-e.

Ahol már felszámolták a kordonokat, ott nagyon sok az üres telek - ahol korábban épületek álltak. Ezek legtöbbjét parkolóvá alakították; életemben nem láttam még ennyi parkolóhelyet egy városban. Aztán vannak az úgynevezett "gap project"-ek, amikkel az üresen maradt telkeket próbálják meg kihasználni. Például focizásra:

A legnagyobb vita a katedrális sorsáról megy. Látszik a lenti képen, hogy bizony nagyon megsínylette a földrengést, és az egyház le akarja bontani, viszont sokak szerint helyre lehet még állítani, és különben sem az egyházé, mert nem ő építtette, hanem az emberek gyűjtötték rá a pénzt.

A központ mellett pedig az Avon folyó partján mintha mi sem történt volna (amíg az ember nem néz 50 méterrel arrébb).

Nem csak a városközpont sérült azonban, hanem sok külső kerület is. Állítólag egész városnegyedeket nyilvánítottak lakhatatlanná a hatóságok. Mi is körbeautóztunk kicsit, tényleg voltak olyan részek, ahol mintha nem laktak volna. Egy búvárújságban olvastam egy búvárbolt tulajdonosának a nyilatkozatát: ami a boltjuk volt, az ma már törmelék, a gyakorló medencéjüket pedig már a Csendes óceán foglalta el.

Lenéztünk kicsit a tengerpartra is, de nagyon szeles nap volt, úgyhogy fürdés nem lett a dologból.

Ha a város maga sajnos nagyon lehangoló, és két óra elég a körbenézésre, akkor miért is érdemes ide eljönni? Azon kívül, hogy jóval olcsóbbak ide a repülőjegyek, mint a felkapott Queenstownba, és nagy város lévén nagy a választék bérautókból is, egy napot tökéletesen el lehet tölteni a 80 km-re található Akaroában.

Akaroát az 1800-as évek elején franciák vették meg a maoriktól, és alapítottak itt települést, így a mai napig érződik picit a francia hatás; vannak például francia utcanevek és francia zászló is lobog pár helyen.

A kisvárosba a hegyeken keresztül, szerpentines úton lehet eljutni. Ez volt az első utunk a bérelt Toyota lakókocsinkkal, és be kell valljam, egész odaúton halálfélelmem volt; meg voltam győződve róla, hogy ezzel a kocsival mi nem érünk el Aucklandig. Aztán visszafele én vezettem, és rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan rossz az autó, teljesen megbízható.

Na de vissza Akaroához. Már maga az odavezető út nagyon szép volt.

És hát a kisváros sem volt épp csúnya.

Azért itt is volt földrengés, de jóval kevésbé sérült a város. A lenti képen például a világháborús emlékmű látható; jobb oldalán fent látszik egy ív; na a bal és a hozzánk közelebb eső oldaláról letört.

A város maga nagyon pici, csak pár száz lakosa van. Viszont egy nagyon hosszú természetes öböl partján fekszik, úgyhogy virágzik a turisták hajóztatása. Mi is beneveztünk egy ilyen túrára; már sokszor hajókáztunk, szóval annyira nem számítottam különleges élményre; pedig az lett.

Már említettem, hogy nagyon szeles napunk volt; viszont a szél az óceán felé fújt, így valahogy a menetszél kiegyenlítette a hátulról kapott szelet, és szélcsendben üldögéltünk a hajó orrán, és csodáltuk a természetet.

Lent látható az Elefánt szikla; remélem mindenki látja, hogy miért így hívják.

A túra fénypontja azonban az állatvilág volt. Itt él például a világ legkisebb delfinje, a Hector delfin; 1.2 - 1.4 méter hosszúak. Hát rengeteg volt belőlük. A kapitány szerint azért nincs mindig ennyi, de mi szerencsések voltunk. Mikor megláttunk párat, megálltunk, mindenki vadul fényképezett. Aztán jöttek még. És még többen. Minden oldalról. Elindultunk, és úsztak a hajó előtt és mellett. Mikor már azt hittük, meguntak minket, jöttek még többen. Hihetetlen volt. Láttunk már párszor delfineket, de messze ez volt a legemlékezetesebb.

Aztán jöttek a fókák. Láttunk vízben úszókat is, de persze a parton volt őket a legkönnyebb lekapni. Attila különösen ügyesen már mindig messziről észrevette őket.

Voltak még pingvinek is, vízben úszva. (Nem esküszöm meg, hogy a lenti képen pingvinek vannak, de higgyétek el, hogy láttunk azt is.)

A hajókirándulásnál nem is indulhatott volna jobban az utazás.