I love Queenstown

A déli féltekén egyértelműen Queenstown a kedvenc városom. És ezt tudtam kb. 5 perccel az érkezésünk után. Egyrészt elég jó a fekvése; egy 80km hosszú tó, a Lake Wakatipu partján fekszik (területre a Balaton fele, viszont az átlagmélysége 230m), és 360 fokban hegyek veszik körbe.

A városban sétálva pedig olyan érzésem volt, mintha egy francia sífaluban sétálnék (és aki ismer, az tudja, hogy én szeretem az olyanokat). A város környékén van több viszonylag nagy síterep is, szóval jó lehet itt télen is...

A városközponntól kb. 200 méterre van az első nagyobb hegy, ahova fel lehet menni gondolával (kabinos felvonóval). Megéri felmenni, mert gyönyörű a kilátás; ha az embernek több ideje is van, akkor pedig több túraútvonal is indul innen.

Mindent megtesznek azért, hogy ne csak télen jöjjön Queenstownba az ember. A felvonó alatt pl. mountain bike pálya van kialakítva, ahol a biciklisták egész nap tekernek lefele. A hegy tetején pedig nyári bobpálya van, na ezt mi is kipróbáltuk.

Egy kisebb ülős felvonó visz fel a pálya tetejére.

Fent aztán az első kör előtt gyorsan megmutatják hogy fékezz és adj gázt, és már lehet is menni.

Elég jó érzés úgy elindulni a pályán, hogy az ember lábai előtt hever a tó – pár száz méterrel lejjebb. Nagyon vicces volt, egész nap tudtuk volna csinálni.

A túristák idecsalogatásában nagy része van annak, hogy Queenstown az extrém sportok fővárosának kiáltotta ki magát. Egész Új-Zéland híres arról, hogy mindenféle őrültséget lehet csinálni, de tény, hogy itt van az egy négyzetméterre jutó legtöbb extrém dolog. Valamit természetesen mi is ki akartunk próbálni. Bungy jumping volt már tavaly, szóval ez ki lett lőve. Attila nem rajong az olyan dolgokért, ahol valahonnan le / ki kell ugrani, szóval skydiving sem lett a dologból (azért be kell valljam, ez még ausztrál fizetésből is nagyon drága, de ami késik, nem múlik). Attila felvetette a raftingot; mivel már Ausztriában és Balin is raftingoltunk, annak ellenére, hogy nagyon tetszett, nem láttam értelmét megint raftingolni. Szóval elkezdtük kicsit kutakodni a neten, és rátaláltunk a rafting kicsit extrémebb változatára, a river boardingra: rafting, kajak helyett body boarddal. Na ez már tetszett.

A boardozás Queenstowntól kb. 40 percnyi autóútra, a Kawarau folyón történt. Megérkezés után gyorsan beöltöztünk (neoprén ruha, mentőmellény, sisak, csizma, békatalp és a boardok), és már mentünk is a folyóhoz.

Megvallom, nem voltam teljesen biztos benne, hogy én szeretnék belemenni a jéghideg vízbe (a neten azt írták, 10-12 fok); a városban egész nap esett, aztán elkocsikáztunk 80km-re Glenorchyba, ott még a szél is fújt, hát nem nagyon volt kedvem belemenni a vízbe. Utólag nagyon örülök, hogy megtettem, mert egyrészt míg a városban egész nap esett, a folyónál egész kellemes volt az idő, még a nap is előbújt néha. A víz pedig 14 fokos volt; tény, hogy az első pár percben hideg, de amint az ember elindul, keményen kell küzdeni a hullámok ellen, szóval még kellemes is volt, hogy a víz hűtött kicsit.

Hozzátartozik a dologhoz, hogy elsőre azért nagyon félelmetes a dolog. Az első 200 méter után megkérdeztem magamtól, hogy mi a fenét keresek itt, és hogy fogok én innen kijutni? Persze egy-két kilométer után remekül rá lehet érezni a dologra; bármikor visszamennék, és szívesen csinálnám reggeltől estig.

A megtett szakasz 5,5 km volt; az eleje volt a legkeményebb, a végén pedig már jóformán csak sodródtunk – lehet pihenni.

Aztán ki a vízből, fel a buszra, és a vállalkozó szelleműek végigcsinálhatták az egészet még egyszer.

A river boarding nagyon fárasztó; a csapat fele már nem is vállalkozott a második körre. Egyrészt a tricepsz fárad el nagyon; a gyengébb kézzel kell a deszka elejét fogni, az erősebbel az oldalát, és nyomni lefele a boardot, hogy a láb ne emelkedjen ki a vízből. Másrészt pedig a láb, főleg a hátsó combizom a folyamatos lábtempótól.

Szegény Attilának a vége felé egyszerre begörcsölt mindkét vádlija, és közben sodródott a szikla felé; végül nagyon ügyesen a deszkával védte magát a becsapódáskor. Veszélyes sport, de extrém sportot akartunk, nem?

A legvégén még egy ugrásra is lehetett vállalkozni. Csak én és egy másik pasas vállaltuk be. A legnehezebb része az volt, hogy békatalpban felküzdjük magunkat a sziklára. Aztán némi bíztatás után azért le is ugrottam.

Szuper nap volt. Az az igazság, hogy ha nem vállaljuk be a river boardingot, az eső miatt ez lett volna a legrosszabb napunk az útunk során, így viszont mindenképpen az egyik (nekem talán a) legjobb volt.

Végezetül még egy rövid videó, még az első kör elején készült, amikor még nem is igazán tudtuk hogy kell mozogni a deszkával. A csapat közepén vagyunk, Attila sárga, én lila sisakban; engem fel is fordított a folyó. (A minőséget alul a kis csavar ikonra kattintva lehet javítani.)