Lassan már illene befejezni NZ-t, de még mindig van hátra pár nap, nem is eseménytelen. Egészen döbbenetes mennyi szuper dolgot csináltunk ott bő két hét alatt, ezekre asszem örökké emlékezni fogunk. A sorba illeszkedik a búvárkodás is, mert olyan nincs hogy eljövünk ide és nem merülünk. Merthogy NZ persze erről is híres, rengeteg hely van a két sziget körül ahol érdemes merülni, némelyiket szándékosan alakították ki, például jó helyen elsüllyesztett kiöregedett hajókból. Mi is ilyenre készültünk, mégpedig a legjobb helyen, az északi szigetnek is a tetején, a festői Paihiában.
A
barlang után Cambridge-ből indultunk korán, majdnem 400km várt ránk. Az út átvisz Aucklanden, nagyon nincs is választása, mert ott a legkeskenyebb a sziget, de most nem álltunk meg, majd visszafelé. A szokásos szép tájak, jó idő, igazi száguldás-Porsche-szerelem csak az első kettő nélkül, ötre oda is értünk, mert szerettünk volna benézni a búvárokhoz hogy akkor mi is lesz másnap.
Van itt is sok cég, mi a Paihia Dive-ot választottuk jó előre, mert ők kapták a legjobb véleményeket a neten, jogosan. Két híres roncshoz merülnek, a Rainbow Warrior és a Canterbury közül választottuk ki az utóbbit, ami egy NZ hadihajó volt és 2007-ben süllyesztették el, 113 méter hosszú, a torony 18, az alja 40 méter mélységben, átlag olyan 25-ön lehettünk. Sem roncsokkal, sem ilyen mélységgel nem volt különösebb tapasztalatunk, mindössze kétszer voltunk addig 20 méter alatt, úgyhogy kicsit aggódtam hogy rövid lesz a móka, mert egyrészt amúgy sem lehetne fél óránál tovább, másrészt nekem még eddig sem szokott kitartani a levegőm. Ez sajnos így is lett, én 20 perc múlva már jöttem felfelé, Berni még tudott maradni pár perccel tovább az instruktorral. Pedig a látvány nem semmi, kevés ilyen ép roncsot találni. Tulajdonképpen nem is roncs, hiszen épségben süllyesztették el, a halak már be is lakták, de amúgy mintha tegnap süllyedt volna el. Pár helyen ajtókat is vágtak így aki akart akár be is mehetett a hajó belsejébe. Jó érzékkel otthagytak egy fedélzeti vécét tárva nyitva, hátha rájön valakire, meg egy telefont is ha esetleg haza kéne szólni hogy rántotthús legyen ebédre. Kár hogy rövid volt, de így is hatalmas élmény, ide érdemes többször lemenni, mert akkora a roncs hogy képtelenség egy merüléssel bejárni.
A második merülés nem volt előre kitalálva hogy hol lesz, de nem hiába hívják ezt az öblöt Bay of Islands-nek, annyi sziget meg korallzátony van a környéken hogy a lehetőségek végtelenek. Amit elsőre terveztek épp nem volt az ideális, mert egy turistahajót pont odaevett a fene, úgyhogy a híres lyukas sziklánál (Hole in the Rock) kötöttünk ki, a terv meg az volt, hogy az ív alatt átúszunk a túloldalra.
 |
| Hole in the Rock |
 |
| Hole in the Rock |
Hát úszni nagyon nem kellett, akkora sodrás volt, hogy nehéz volt a csapatot egyben tartani, végül öten maradtunk miután már lefelé elvesztettünk egy csajt meg egy instruktort, később kiderült, hogy le se jöttek. Szóval egy sziklafal mellett sodródtunk hatan olyan 18-23 méteres mélységben, korallok, halak, a szokásos szépségek. Sajnos megint egy 20 perc után a levegőm vészesen kezdett fogyni az erőlködésben hogy ne vigyen el teljesen az áramlat, jeleztem is a srácnak hogy én akkor szívesen felmennék. Mivel csak egy instruktor maradt, ilyenkor az a protokol hogy mindenki felmegy, gondoltam is hogy most jól elrontom mások szórakozását. Persze azért volt még levegőm egy 10 percre való, úgyhogy kicsit meglepődtem, hogy szinte azonnal felmentünk, nem tartottuk be sem a mélységet, sem az időt a biztonsági megállásnál (azért a safety stop mennyivel jobban hangzik), de ráfogtam a körülményekre, hogy az áramlat miatt nehéz lett volna tartani a pozíciót, ilyesmi.
Aztán mikor felértem és már kezdtem volna sajnálkozni, kérdezi a srác hogy láttam-e a cápát. Mitmivan??? Hülyéskedsz vazze? Hol, mikor, mekkora? Kiderült, hogy ketten is látták amint egy 4-5 méteres nagy fehér cápa úszott el mögöttünk pár méterre. Namost ilyenkor többféle gondolat kavarog az ember agyában. Egyrészt örültem, hogy akkor végülis nem miattam jöttünk fel pánikszerűen. Másrészt a rosseb egye meg, hogy mi pont nem láttuk. Harmadrészt mi lett volna ha látjuk? Beszarok-e ott helyben? Felmegyek-e mint a rakéta ('hozok segítséget'), hátrahagyva a többieket kóstolónak? Negyedrészt hol a rákban van a hajó, és miért vagyunk még mindig a vízben? Na mindegy, senkinek nem esett baja, biztos nem volt éhes, viszont legalább volt miről beszélni visszafelé. Nem messze megálltunk még egyszer kicsit úszkálni, de nem mondhatnám hogy telesen nyugodt voltam.
Tehát végülis két rövid merülés lett a vége, de így is elment a nap, a hajó, a környezet, a személyzet mind szuper volt, ajánlom mindenkinek aki erre jár, NZ egyik legszebb része ez az öböl. Este a városban még betúrtunk egy kolosszális adag barbeque oldalast, teli hassal zártunk egy tökéletes napot, aztán másnap elindultunk az utolsó állomás felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése