Munkanélküliség

Megint elment több mint egy hónap, bocsi. Van, hogy nincs miről írni, vagy csak olyanról lehetne amiről annyira nem akarunk. Mint például a mai témánk, amit egyszer úgy akartam megénekelni, hogy happy end a vége. Nem lett az, idén már nem is lesz, úgyhogy minek várjunk vele. Eddig sem volt éppen titok, akivel találkoztam nyáron az tudta. Következzen tehát a második munkanélküliségem véget nem érő története.

Talán emlékeztek, hogy 2010-ben úgy kerültünk ide, hogy Berninek már volt munkája, én meg próbáltam találni valamit. Sokáig elég reménytelennek tűnt a helyzet, de három hónap után csak összejött, és felvettek az Aker Solutions nevű norvég cég itteni leányvállalatához. Nem egy nagy cég, akkor 55-en voltunk, a csúcson meg mondjuk 100-an, és tengerfenéki olaj/gáz kitermeléshez gyártottunk és szervizeltünk vezérlő modulokat, én az 5-6 fős pénzügyes csapatban osztottam az észt. Ez volt az első és eddig egyetlen ausztrál munkahelyem, 4 év 8 hónapig dolgoztam itt. Valszeg annyira nem rosszul, elő is léptettek, a végén már volt két beosztottam (amíg ki nem rúgták az egyiket) és ez idő alatt a fizetésemen is minden évben nagyokat emeltek, 3 és fél év alatt összesen 61%-ot, plusz az esetleges prémiumok. Ez azért nem sok emberrel fordult ott elő, azért annyira jól sosem ment a szekér, a cégnek a legjobb években is éppencsak volt valamennyi profitja, az utolsó két év meg kifejezetten nagy bukta volt. De azért még finanszírozták a tanulmányaimat és állták a vízumomat is, szóval nem panaszkodtam.

Az olaj ára ugyanis közben beleállt a földbe, nagyon leegyszerűsítve mert a szaúdiak és egyéb félterrorista olajmonarchiák elkezdték szopatni az amerikai palaolaj termelőket és elárasztották olcsó olajjal a piacot, hátha egy jó kis árháborúval ki lehet őket csinálni. Sajnos nem csak őket, hanem mindenki szív aki náluk drágábban termel, tehát mindenki. Remélem még az én életemben elfogy az olajuk, és láthatom amint az összes sejk visszamegy tevét legeltetni a sivatagba, pont ahová valók. Sokat gondolkozom rajta, hogy mennyire igazságtalan a természeti erőforrások földrajzi eloszlása, az miért van, hogy az összes olaj mindenféle arab, afrikai vagy dél-amerikai diktatúrák alatt pihen, hogy a békeszerető ruszkikról ne is beszéljünk. Egyszerűen nem érdemlik meg. Na mindegy. Szóval hirtelen senkinek sem érte meg új tenger alatti mezőket fejleszteni és kitermelni, a cég nem kapott több megrendelést, a projektek amiket évről évre beterveztünk csak nem akartak jönni. Ilyenkor meg a multik el szoktak küldeni embereket, ami az egyik oldalon olcsó benzin, az a másikon több százezer állás megszűnése globálisan.

A folyamat már tavaly elkezdődött, több lépcsőben elküldtek mindig 5-10 embert, persze szigorúan a legkisebb jövedelműeket, közben egy tucat jól kereső mérnök még egy évig alibizett az irodában, a világon semmi dolguk nem volt. Ha már spórolunk csináljuk ésszel ugye. Idén aztán már bárki repülhetett, velem együtt mérnökök, managerek, tecknikusok is kerültek az utcára. Csak azt nem értem drága vezérünket miért nem rakták ki, mikor a pénzügyekhez nem ért, vezetői képességei korlátoltak és sok év alatt semmilyen ausztráliai munkát nem tudott szerezni. Pedig deklaráltan ez volt már a fő feladata, mégis csak abból éltünk ami munkát más leányvállalatoktól kaptunk, főleg a malájoktól. Majd a végén lekapcsolhatja a villanyt gondolom.

Engem június 8-án tettek lapátra. Illetve csak akartak, mert leléptem fél 5-kor, úgyhogy már nem voltam ott amikor a nagyfőnök keresett úgy 10 perccel később. De még így is megtudtam aznap, mert a főnökömet, a pénzügyi managert viszont sikerült kirúgnia (miután megvárta, hogy prezentálja helyette a malájoknak az előző havi szép számokat), ő meg felhívott, hogy én is rajta vagyok a listán, holnapra ne vigyek ebédet. Másnap reggel 8-ra bementem, a gépembe már nem tudtam bejelentkezni, pár perc múlva meg már a nagyfőnök irodájában ültem. Beszélgettünk egy negyed órát a nehéz piaci helyzetről meg a nem túl ígéretes pénzügyi kilátásokról, amiről az előrejelzést egyébként nagyrészt én raktam össze neki az elmúlt két hétben. Lehet jobb lett volna kicsit optimistább számokkal előállni, dehát szarból nehéz várat építeni. Tehát sok újdonságot nem tudtam meg, végül kaptam egy borítékot a végkielégítésemmel, aztán mehettem világgá, hálistennek nem kellett ledolgozni a felmondási időmet. Amit azért kifizettek a törvényileg előírt végkielégítésen túl, úgyhogy nem jártam rosszul, mivel ezek a juttatások egy határig adómentesek, így majdnem 5 havi nettó fizetésnek felelt meg amit egyben megkaptam. Gondoltam ha novemberig találok munkát akkor még jól is jövök ki belőle, hát ez nem jött össze.

Hazafelé elég felemás gondolataim voltak, de inkább örültem mint nem. Már egy ideje azért elég rendesen untam a melót, egyrészt kihoztam mindent belőle amit lehetett, olyan olajozottan ment minden hogy pár éve nem is gondoltuk volna. Másrészt ahogy nem jöttek a projektek nekem sem volt annyi munkám, fél napok mentek el netezéssel, ügyintézéssel, tanulással vagy amihez éppen kedvem volt. Ez egy idő után azért unalmas. Már egy ideje gondoltam rá, hogy lépni kéne, de mindig volt valami ami miatt nem akartam egy plusz bonyodalmat az életembe, ilyen volt például a házépítés vagy Lilla születése. Meg hát látszott, hogy nem túl jó a piac, ami sajnos be is bizonyosodott. A lényeg, hogy ez egy egész jó kis esélynek tűnt az újrakezdéshez, megszabadultam egy unalmas melótól, még pénzt is kaptam érte, és a legjobb, hogy haza is mehettünk majdnem egész nyárra, nem csak a szokásos kéthetes rohanásra.

Én augusztus elején jöttem vissza, pár héttel a lányok előtt, tehát kivettem két hónap alkotói szabadságot és egyáltalán nem foglalkoztam a munkakereséssel. Lehet vissza se jöttem volna még, ha nincs az állampolgársági ceremóniám. Azonnal nekiláttam, felturbóztam az önéletrajzomat, regisztráltam fejvadász cégekhez, meg ahova még érdemesnek tűnt. Naponta néztem az új álláshirdetéseket és jelentkeztem mindenre ami csak kicsit is nekem valónak tűnt. Már az első héten hívtak fejvadászok, hogy akkor szeretnének megismerni, gondoltam nem lesz ez olyan nehéz. De aztán kiderült, hogy annyira nincs is nekem való állásuk, most csak beszélgessünk egy kicsit aztán majd szólnak ha lesz. Ezt eljátszottam vagy fél tucatszor, de sokra nem mentem vele, négy hónap alatt összesen egyszer szóltak, hogy akkor itt van ez az állás és mehetek interjúra. Némelyik azért rámcsörög pár hetente, hogy mi újság, de amúgy nincs semmijük.

Pedig fejvadászokon keresztül szerintem több esélyem van, mert ők sokszor meg sem hirdetik az állást, hanem a saját adatbázisukból ajánlanak embereket az ügyfelüknek. Így lehet csak fél tucat másik jelölttel kell megküzdeni, nem százzal mint egy meghirdetett pozíció esetében. Azért úgy is bejutottam két céghez, az egyiknél a legjobb kettőbe is, de végül nem jött össze, pedig az nagyon frankó meló lett volna. Összesen jelentkeztem már vagy kétszáz állásra, ebből 3 interjú, hát nem egy sikertörténet. Mi lehet a baj?

Leginkább az, hogy rengeteg hasonló cipőben járó jelentkező van nagyon kevés állásra, így karácsony előtt meg még kevesebb állásra. Sajnos az olajjal együtt a bányaipar is szenved, ami errefelé elég rossz hír, mert ez a kettő mozgatja a gazdaságot. Ez továbbgyűrűzik a beszállítókra, a szolgáltatókra, az ingatlanpiacra és még az államra is, a vége meg az, hogy mindenki leépít, vagy legalábbis nem teremtenek új munkahelyeket. Szóval száz jeletkezőből nehéz kitűnni, annyiból már biztos van pár akinek szebb az önéletrajza vagy az eddigi tapasztalata jobban passzol az adott álláshoz. Ez egyben a második probléma is, sajnos nem elég jó az önéletrajzom. Mármint tartalmilag, a forma rendben van, legalábbis mindenki azt mondja. Nem igazán dolgoztam olyan pozíciókban amire jelentkezek, mármint a titulusom volt más, a munkaköri leírás általában hasonló, csak sajnos az egyszerű HR-es vagy fejvadász megakad a titulusnál, lehet nem is olvas tovább. Pár éve még simán minden állásra megváltoztattam volna az önéletrajzom, hogy az legyen benne amit keresnek, csak most már van ez a csodálatos LinkedIn, ahol nem tudom mennyire gáz ha folyamatosan változtatom a dolgokat. Ettől még jövőre ahol lehet megcsinálom, mit veszíthetek.

Ezen kívül jó lenne ha meg lenne már ez a CPA (az a számviteli diploma amit csinálok már három éve), mert sok állásnál döntő szempont, bár szerintem legtöbbször tök felesleges és nem kell ahhoz a melóhoz, dehát a munkaadók vannak előnyben, olyan követelményeket határoznak meg amilyeneket csak akarnak. Sajnos még mindig csak 4 tantárgy van meg a 6-ból (meg volt két beugró vizsga is), egy évben csak két vizsgaidőszak van és munka meg család mellett egyszerre egy vizsgánál többet nem mertem bevállalni, de asszem az utolsó kettőt most megjátszom egyben, így ha szerencsém van júniusra végzek. Ha megbukok az 1000 dollár és akkor jövő decemberben végzek, mert félévente egy hét vizsgaidőszak van, így egyből pótvizsgázni nem lehet, de legalább ülnek rajta két hónapot mire eredményt hirdetnek. Rettentő idióta a rendszer, viszont nagyon elégedettek magukkal, legszívesebben felpofoznám az egész bagázst.

Szóval nagyon nem tudok mit csinálni jelen pillanatban, mint várni a csodára. Arról már rég lemondtam, hogy valahogy sikerül feljebb lépni, és valszeg a fizetésem is kevesebb lesz, bár azért az öt évvel ezelőtti szintre nem szívesen mennék vissza. Helyette tök jó lenne vállalkozni valamit, kár hogy nem értek semmihez, de ha valakinek van ötlete szóljon. Addig is itthon vagyok a babával, mert a bölcsi nagyon drága, így csak heti 1-2 napot járatjuk. Sétálgatunk, bevásárolunk, játszunk, főzök és egyéb házimunkákkal szórakoztatom magam, elég unalmas. Ugyan fordítva képzeltük el a felállást, mégis Berni az aki egyébként már két hónapja dolgozik, érte valahogy kapkodnak, tök könnyen talált állást, mégha nem is egy álommelót, hát legalább nem halunk éhen. Ha már segélyt nem kapunk, itt ahhoz tényleg nagyon csórónak kell lenni. Ezt megtudni mindössze 3 hónapnyi utánajárásba került, azért a bürokrácia itt is csúcsra van járatva. Nagyjából ennyit akartam ma elsírni, azért sajnálni nagyon nem kell, majd csak lesz valahogy jövőre. Meg ott a keddi lottósorsolás is, abban nagyon bízunk...