Azon cégek esetében, melyeknek van készlete, ez általában jelentős, ezért a könyvvizsgálónak meg kell bizonyosodni, hogy tényleg létezik az a készlet amit kimutatnak a könyvekben, és hogy pontosan tartják-e nyilván. Ezért aztán hozzátartozik a munkánkhoz, hogy elmegyünk az év végi leltárakra és leellenőrizzük amit az ügyfél számolt. Ezt persze általában a „fiatalok” csinálják (én sem voltam már leltárazni úgy 3 és fél éve), mivel nem a legnehezebb feladat, és hát valljuk be, néha szívás (pl. december 24-én; szilveszter délután; éjjel; amikor a kiskereskedelmi diszkont-lánc ajtaját majdnem rátöri az emberre a dühödt nép mivel elhúzódik a leltár; -20 fokban kb. 10 méter magasan az almasűrítmény tartály tetején, süvítő szélben; és még sorolhatnám…).
A múltkori bejegyzésben írtam, hogy általában alapokat és nyugdíjalapokat vizsgálok, és ezeknek nincs készlete. Eddig egyetlen olyan cégem volt, ahol volt készlet, igaz ott is csak a sok divízió közül az egyiknek. A sima leltár nem is nagyon érdekelne, de hát Nyugat-Ausztrália a bányáiról híres, minden munkatársam volt már bányában, szóval kicsit irigykedtem, hogy én ebből kimaradok. Aztán múlt héten hirtelen jött egy e-mail, hogy tapasztalt embert keresnek egy leltárra, szóval önként jelentkeztem.
A leltár a Perthtől 400 km-re lévő Marvel Loch falucskában volt; nincs itt semmi más, csak a bánya, illetve a bányában dolgozóknak felépített konténerfalu. Otthon ilyen távolságra simán vezetünk, de itt nem, itt a repülés a módi. A bányákban dolgozók általában FIFO elven dolgoznak; ez nem az otthon jól megszokott készletértékelést jelenti, hanem „fly in – fly out”, tehát mint pl. egyik magyar ismerősünk esetében: szerdán elrepül a bányába, egy hetet dolgozik folyamatosan, majd következő szerdán hazarepül, és van egy szabad hete. Így aztán minden bányatársaságnak van napi saját járata (kis charter társaságok által szervezve) a bányába. Ilyen kis géppel repültem én is múlt csütörtök délután:
Mivel napi egy repülőjárat volt, egy éjszakát ott kellett aludnom. A konténerfaluban egy ún. „executive apartman”-ban szállásoltak el, amit csak a kiváltságosok kapnak; így nézett ki belülről:
Egy éjszakára jó, de azért nem szeretném a fél életemet itt leélni. Vagyis nekem sajnos arra az egy éjszakára sem volt túl jó, mivel éjjel 1 körül elment az áramom, és fűtés nélkül bent is kb. annyi fok volt, mint kint, azaz kb. 5. Persze egész éjjel nem tudtam aludni, annyira fáztam. Ezen kívül reggel külön élmény volt korom sötétben összekészülődni.
A dolgozók amúgy reggelit és vacsorát kapnak, és erről már sok jót hallottam; szerintem is tök jó volt. Svédasztal van természetesen, vacsira 3 féle főétel volt (2 félét ettem, nagyon fini volt), sokféle köret, és salátabár – ez nagyon tetszett. Volt még 5-6 féle desszert és gyümölcsök is. Kifelé észrevettem, hogy van egy mélyhűtő is, tehát akinek nem tetszik semmi, még mindig ehet pizzát vagy húsos pitét.
A dolgozókat (azaz a nappali műszakot, mert hogy két 12 órás műszak van) reggel 4:50-kor viszi a busz a bányába, ami kb. 5 percre van a falutól. Mondta is a gardírozássommal megbízott pasas, hogy akkor 4:50-kor visz ő is engem a bányába, aztán 7-ig neki megbeszélése van, és utána kezdhetjük a leltárt. Rávilágítottam, hogy akkor én ugyan mit csinálok egyedül 2 órát a semmi közepén; ezután szerencsére felajánlotta, hogy akkor 7-re visszajön értem. Az álmatlanul eltöltött éjszaka után azért megnéztem a reggelit is, ez sem volt rossz, volt mindenféle tojásos és sült szalonnás kaja, meg hideg felvágottak is. Hát reggel fél 7-kor nem sok étvágyam volt, ezért csak müzlit ettem, de azért csomagoltam magamnak egy szuper szendvicset; a hotelokkal ellentétben ez itt teljesen elfogadott, mivel a dolgozóknak sok más lehetőségük nincs az ebédre.
A készletleltár maga nem volt nagy szám: a termelést folytató cég leltára volt ez, úgyhogy alkatrészeket számoltam, egy részét egy raktárban, a másik részét kint az udvarban, bokáig érő sárban – ezért nem is lett volna érdemes elmenni. Viszont szerencsére megbíztak azzal is, hogy nézzem meg a legnagyobb értékű tárgyi eszközöket – ezek 1 millió dollár feletti munkagépek voltak. Az egyik épp a szerelőműhelyben volt, a másik kettő viszont lent a bányában, úgyhogy irány a bánya!
Ehhez be kellett öltöznöm. A fényvisszaverős felső már a felszínen is kötelező, az alsót direkt a bánya miatt kaptam. Kötelező még a sisak, a szemüveg, az övemre kaptam ön-mentő berendezést (ezt nem mondták el hogy működik, de szerencsére nem is volt rá szükség), illetve a korom sötétben nem hátrány a fejlámpa. Ezen kívül kaptam füldugót is, mert elég hangos tud lenni a sok nagy munkagép. Az acélbetétes bakancs pedig az egész bánya területén kötelező; szerencsére a KPMG-nek van pár, amit ki lehet kölcsönözni.
A bánya úgy néz ki, hogy van egy külszíni fejtés (open pit), ahol már nem dolgoznak. Az itteniről nincs fotóm, de annak idején Kalgoorlie-ban láttunk ilyet (kép itt), ez is pont úgy néz ki, csak azért nem volt annyira mély. Szóval lementünk az open pit aljára, és onnan elkezdtek fúrni egy alagútrendszert. Az alagút pont akkora, hogy az óriási munkagépek elférnek, tehát lehet kb. 8 méter magas. Az alagútnak két szárnya van, és mivel a két gép, amit meg kellett néznem, pont ellenező szárnyakban volt, így szinte az egész alagútrendszert végigjártuk. 300 méter mélységig jutottam le; összesen úgy egy órát kocsikáztunk lent az alagutakban, ez azért sokat elmond a méretéről.
Lent korom sötét van , csak az autók és gépek lámpája világít; amikor nem jön szembe semmi. Van egy olyan szabály, hogy ha valaki jön szembe, le kell kapcsolni a világítást, hogy ne világítsunk a másik szemébe. Van is benne némi ráció, hiszen aki lent van már fél napja, eléggé hozzászokott a szeme a sötéthez, szóval tényleg nem jó ötlet belefényszórózni. Mi is találkoztunk pár munkagéppel, és hát ezek a találkozások azért kicsit riasztók voltak. Egyik alkalommal jött szembe egy óriási szállítógép, úgyhogy villany le, elkezdtünk tolatni; ilyenkor a platón lévő fényszórót kapcsolja be a vezető. 10 méter után aztán megláttuk, hogy mögöttünk is van egy óriási gép, úgyhogy megállj, hátsó villany le. Pár másodpercig így álltunk ott hárman az alagútban, korom sötétben, majd hallottam, hogy az előttünk lévő gép elkezd mozogni. Pont előtte volt egy kis oldalsó ág, ahova be tudott parkolni – hogy hogyan látta merre kell mennie, azt ne kérdezzétek. Azt hiszem ez volt a legfélelmetesebb az egész lentlét alatt, mikor ott álltunk a sötétben, két óriási munkagép közt, és azt hallottam, hogy az egyik elindul felénk… Persze megoldották a helyzetet, mert nem egy ilyen történik egy nap. Aztán mi is kiálltunk oldalra, kiszálltunk, hogy megnézzem a gépet, és lám ki vezette: egy kb. 55 kilós fiatal csaj; hát le a kalappal!
Én egyáltalán nem vagyok klausztrofóbiás, de azért lent volt bennem egy olyan kis nyomott érzés… Szóval klausztrofóbiásoknak egyáltalán nem ajánlott lemenni ilyen helyre, mert tuti a pánik, és a kijárat legalább negyed órányira van!
Végezetül még két kép bónuszban, csak hogy lássátok, milyen Nyugat-Ausztrália: ezen a környéken vagy vörös, vagy bokros:
És mielőtt még bárki megkérdezi: nem, sajnos egy aranyrögöt sem találtam…
A múltkori bejegyzésben írtam, hogy általában alapokat és nyugdíjalapokat vizsgálok, és ezeknek nincs készlete. Eddig egyetlen olyan cégem volt, ahol volt készlet, igaz ott is csak a sok divízió közül az egyiknek. A sima leltár nem is nagyon érdekelne, de hát Nyugat-Ausztrália a bányáiról híres, minden munkatársam volt már bányában, szóval kicsit irigykedtem, hogy én ebből kimaradok. Aztán múlt héten hirtelen jött egy e-mail, hogy tapasztalt embert keresnek egy leltárra, szóval önként jelentkeztem.
A leltár a Perthtől 400 km-re lévő Marvel Loch falucskában volt; nincs itt semmi más, csak a bánya, illetve a bányában dolgozóknak felépített konténerfalu. Otthon ilyen távolságra simán vezetünk, de itt nem, itt a repülés a módi. A bányákban dolgozók általában FIFO elven dolgoznak; ez nem az otthon jól megszokott készletértékelést jelenti, hanem „fly in – fly out”, tehát mint pl. egyik magyar ismerősünk esetében: szerdán elrepül a bányába, egy hetet dolgozik folyamatosan, majd következő szerdán hazarepül, és van egy szabad hete. Így aztán minden bányatársaságnak van napi saját járata (kis charter társaságok által szervezve) a bányába. Ilyen kis géppel repültem én is múlt csütörtök délután:
Mivel napi egy repülőjárat volt, egy éjszakát ott kellett aludnom. A konténerfaluban egy ún. „executive apartman”-ban szállásoltak el, amit csak a kiváltságosok kapnak; így nézett ki belülről:
Egy éjszakára jó, de azért nem szeretném a fél életemet itt leélni. Vagyis nekem sajnos arra az egy éjszakára sem volt túl jó, mivel éjjel 1 körül elment az áramom, és fűtés nélkül bent is kb. annyi fok volt, mint kint, azaz kb. 5. Persze egész éjjel nem tudtam aludni, annyira fáztam. Ezen kívül reggel külön élmény volt korom sötétben összekészülődni.
A dolgozók amúgy reggelit és vacsorát kapnak, és erről már sok jót hallottam; szerintem is tök jó volt. Svédasztal van természetesen, vacsira 3 féle főétel volt (2 félét ettem, nagyon fini volt), sokféle köret, és salátabár – ez nagyon tetszett. Volt még 5-6 féle desszert és gyümölcsök is. Kifelé észrevettem, hogy van egy mélyhűtő is, tehát akinek nem tetszik semmi, még mindig ehet pizzát vagy húsos pitét.
A dolgozókat (azaz a nappali műszakot, mert hogy két 12 órás műszak van) reggel 4:50-kor viszi a busz a bányába, ami kb. 5 percre van a falutól. Mondta is a gardírozássommal megbízott pasas, hogy akkor 4:50-kor visz ő is engem a bányába, aztán 7-ig neki megbeszélése van, és utána kezdhetjük a leltárt. Rávilágítottam, hogy akkor én ugyan mit csinálok egyedül 2 órát a semmi közepén; ezután szerencsére felajánlotta, hogy akkor 7-re visszajön értem. Az álmatlanul eltöltött éjszaka után azért megnéztem a reggelit is, ez sem volt rossz, volt mindenféle tojásos és sült szalonnás kaja, meg hideg felvágottak is. Hát reggel fél 7-kor nem sok étvágyam volt, ezért csak müzlit ettem, de azért csomagoltam magamnak egy szuper szendvicset; a hotelokkal ellentétben ez itt teljesen elfogadott, mivel a dolgozóknak sok más lehetőségük nincs az ebédre.
A készletleltár maga nem volt nagy szám: a termelést folytató cég leltára volt ez, úgyhogy alkatrészeket számoltam, egy részét egy raktárban, a másik részét kint az udvarban, bokáig érő sárban – ezért nem is lett volna érdemes elmenni. Viszont szerencsére megbíztak azzal is, hogy nézzem meg a legnagyobb értékű tárgyi eszközöket – ezek 1 millió dollár feletti munkagépek voltak. Az egyik épp a szerelőműhelyben volt, a másik kettő viszont lent a bányában, úgyhogy irány a bánya!
Ehhez be kellett öltöznöm. A fényvisszaverős felső már a felszínen is kötelező, az alsót direkt a bánya miatt kaptam. Kötelező még a sisak, a szemüveg, az övemre kaptam ön-mentő berendezést (ezt nem mondták el hogy működik, de szerencsére nem is volt rá szükség), illetve a korom sötétben nem hátrány a fejlámpa. Ezen kívül kaptam füldugót is, mert elég hangos tud lenni a sok nagy munkagép. Az acélbetétes bakancs pedig az egész bánya területén kötelező; szerencsére a KPMG-nek van pár, amit ki lehet kölcsönözni.
A bánya úgy néz ki, hogy van egy külszíni fejtés (open pit), ahol már nem dolgoznak. Az itteniről nincs fotóm, de annak idején Kalgoorlie-ban láttunk ilyet (kép itt), ez is pont úgy néz ki, csak azért nem volt annyira mély. Szóval lementünk az open pit aljára, és onnan elkezdtek fúrni egy alagútrendszert. Az alagút pont akkora, hogy az óriási munkagépek elférnek, tehát lehet kb. 8 méter magas. Az alagútnak két szárnya van, és mivel a két gép, amit meg kellett néznem, pont ellenező szárnyakban volt, így szinte az egész alagútrendszert végigjártuk. 300 méter mélységig jutottam le; összesen úgy egy órát kocsikáztunk lent az alagutakban, ez azért sokat elmond a méretéről.
Lent korom sötét van , csak az autók és gépek lámpája világít; amikor nem jön szembe semmi. Van egy olyan szabály, hogy ha valaki jön szembe, le kell kapcsolni a világítást, hogy ne világítsunk a másik szemébe. Van is benne némi ráció, hiszen aki lent van már fél napja, eléggé hozzászokott a szeme a sötéthez, szóval tényleg nem jó ötlet belefényszórózni. Mi is találkoztunk pár munkagéppel, és hát ezek a találkozások azért kicsit riasztók voltak. Egyik alkalommal jött szembe egy óriási szállítógép, úgyhogy villany le, elkezdtünk tolatni; ilyenkor a platón lévő fényszórót kapcsolja be a vezető. 10 méter után aztán megláttuk, hogy mögöttünk is van egy óriási gép, úgyhogy megállj, hátsó villany le. Pár másodpercig így álltunk ott hárman az alagútban, korom sötétben, majd hallottam, hogy az előttünk lévő gép elkezd mozogni. Pont előtte volt egy kis oldalsó ág, ahova be tudott parkolni – hogy hogyan látta merre kell mennie, azt ne kérdezzétek. Azt hiszem ez volt a legfélelmetesebb az egész lentlét alatt, mikor ott álltunk a sötétben, két óriási munkagép közt, és azt hallottam, hogy az egyik elindul felénk… Persze megoldották a helyzetet, mert nem egy ilyen történik egy nap. Aztán mi is kiálltunk oldalra, kiszálltunk, hogy megnézzem a gépet, és lám ki vezette: egy kb. 55 kilós fiatal csaj; hát le a kalappal!
Én egyáltalán nem vagyok klausztrofóbiás, de azért lent volt bennem egy olyan kis nyomott érzés… Szóval klausztrofóbiásoknak egyáltalán nem ajánlott lemenni ilyen helyre, mert tuti a pánik, és a kijárat legalább negyed órányira van!
Végezetül még két kép bónuszban, csak hogy lássátok, milyen Nyugat-Ausztrália: ezen a környéken vagy vörös, vagy bokros:
És mielőtt még bárki megkérdezi: nem, sajnos egy aranyrögöt sem találtam…
Sziasztok,
VálaszTörlésMég nem sokat tudtam elolvasni a blogból, de a Repülés az a kedvencem, a gangeszes "jó" kívánságokkal.:) Örültem, mikor megtaláltam a blogot, mert már két hete Perthben vagyok én is. A Curtin Egyetemen tanulok decemberig, és ha nem veszitek tolakodásnak, akkor nagyon szívesen találkoznék veletek.
Üdv, Bubu
Hali!
VálaszTörlésÖrülünk, hogy tetszik a blog. Persze, találkozhatunk, hívj fel minket valamikor:
Berni: 0423 094 541
Attila: 0458 759 502