Great Ocean Road #1

Ausztrália egyik leghíresebb látnivalója a Melbourne-től délre található 243 km hosszú Great Ocean Road, azaz a nagy óceáni út. Az út szerintem két részre bontható. Az első részen, amiről ma lesz szó, gyönyörű partszakaszok láthatók, viszont szerény véleményem szerint ez semmiképpen sem egyedülálló Ausztráliában, hiszen mi is láttunk már hasonló szép strandokat Dél-Nyugat Ausztráliában és Kelet-Tasmániában. Az út második fele (a következő bejegyzés témája) viszont tényleg egyedülálló.

Az utat 3000, az első világháborúból visszatért katona kezdte el építeni 1919-ben a szerencsétlenül járt társaik emlékére. Ennek állít emléket az út hivatalos kapuja, és a mellette található szobor is.

Az utat a Melbourne-ből induló turistacsoportok egy nap alatt szokták lezavarni. Mi nem akartunk annyira rohanni (és legfőképpen nem akartuk sötétben megtenni a visszautat, mivel az éjszakai vezetés a kenguruk miatt Ausztráliában nem túl biztonságos), így másfél napot szántunk erre a kirándulásra. Az út nagyon kanyargós, tele van turistákkal, nagyon sokszor nem lehet 60-nál többel menni.

Az út Torquay nevű kisvárosban kezdődik, első megállónk az e mellett található Bells Beach volt. Ez egy nagyon híres szörfparadicsom, ottlétünkkor is nagyon sokan voltak, és itt rendezik meg minden évben a világ legrégebbi szörf-versenyét, a Rip Curl Pro-t.

Ezután sok-sok kilométeren át gyönyörű partszakaszok vannak, arról szólt a nap, hogy 10-percenként megálltunk egy kilátónál és fotóztunk.

Az út legdélebbi pontján található az Otway Nemzeti Park egy cuki kis világítótoronnyal, ahova fel is lehetett menni, és megcsodálni a kilátást. Épen maradt még pár másik épület is, közte a régi család háza, akik őrizték a tornyot, még egy kis előadást is meg lehetett nézni a család mindennapjaiból.

A nemzeti park legnagyobb látványosságai azonban a koalák. Már út közben is egy helyen írta az útiköny, hogy ha itt lemegyünk az útról, nagy valószínűséggel lesznek koalák. Le is mentünk, és egy kis utcában kb. 100 méterre a főúttól volt is pár. A nemzeti park viszont tele volt velük. Eleinte csak magasan ülőket láttunk. A nap tanulsága az volt, hogy a koala nem fog lemászni a fáról, ha pisilnie kell, tehát nem érdemes aláállni. Nagy meglepetés volt, mikor az egyik elkezdett pisilni, épp senki nem állt alatta, pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon vicces lett volna (persze ha nem mi vagyunk az áldozatok). A másik dolog, amit tanultunk, hogy a koalák nem mozognak olyan magabiztossággal a fákon, mint a majmok. Sőt, kifejezetten esetlenek, sokszor attól féltem, hogy le fog esni valamelyik. Persze mivel a koalák eukaliptusz-levélen élnek, amiben nagyon kevés a tápanyag, nincs energiájuk sokat fent lenni, napi 20 órát alszanak, így vadasparkokban nagyon ritkán lehet mozgó koalát látni, így szerencsések voltunk, hogy a sok állat közül volt pár, amelyik épp másik ágat keresett magának, így megfigyelhettük a mozgásukat.

Aztán találtunk egy koalát, amelyik fejmagasságban aludt egy fán. Még a szájába is bele lehetett látni.

Egy ázsiai csaj aztán elkezdte simogatni (ami természetesen tilos, törvény van arra, hogy vad állatokhoz nem szabad hozzáérni), így szegény felébredt pár percre, és álmosan nézte, hogy mit csinál ez a sok ember körülötte. Nagyon azért nem zavartatta magát.

Az Otway Nemzeti Park után volt egy hosszabb szakasz, ahonnan nem volt kilátás az óceánra. Azonban ezután jött még a java, ami már a következő bejegyzés témája.