Aki az előző mondatot komolyan vette, annak komoly csalódásokat vizionálok még az életben. Habár a sonka ellen nem lett volna kifogásom, a többi idióta népszokást viszont sosem értettem, remélem idővel kihalnak. Nem is arról lesz szó, hogy az ausztrálok hogyan ünneplik, mert arról meg fogalmam sincs, tavaly Balin voltunk ilyenkor, és most is elmentünk valahova, bár az országot most nem hagytuk el. Pedig Exmouth jó 1300 kilométerre van, ez otthon 3 országgal arrébb lenne. Azt majd biztos leírja Berni, hogy még miket csináltunk, hogy utaztunk meg minden, én most kizárólag a főattrakcióra fogok koncentrálni. Ennyi körítés után asszem kezdhetünk is.
Álmos szombat reggel, a papagájok ricsajoznak már ötkor, így nem nagy cucc hatkor felkelni. Fél nyolcra jön a kisbusz a városból, és már visznek is a kikötőbe. Ott már tömeg van, a vízibusz folyamatosan jár oda-vissza, viszi be a hajókhoz az embereket. Egész kis flotta készül induláshoz, különböző cégek hajói, de mégis együtt tudnak dolgozni, ez mondjuk később derült ki. Mi a Ningaloo Blue túrájára fizettünk be fejenként egy bruttó minimálbért, mondjuk a többi sem olcsóbb, akkora a verseny mint egy átlag magyar közbeszerzésen, csak itt nem zárnak ki senkit.
Indul a hajó, bemutatják a személyzetet, vannak vagy hatan, utasok meg húszan, megtörténik az elmaradhatatlan munkavédelmi előadás, a felszerelés kiosztása. Búvárszemüveg, pipa (nem olyan), békaláb fel és már zavarnak is be a vízbe egy zátony felett, úgymond kipróbálni a cuccot. Mellékesen valszeg azt is felmérték ki mennyire nem süllyed el, merthogy utána két csoportra lettünk osztva és érdekes módon a reménytelenül kinézők kerültek egy csoportba. A másikba.
Közben a felderítő kisrepülő kapást jelez, minden hajó elindul egy irányba teljes sebességgel. Így is csak egy óra alatt érünk a helyszínre, kezdtem is már rosszul lenni. Mondjuk lehet nem kellett volna közben úgy bezabálni, de ha már kirakták a kaját... Közben a szabályokat is elmondják, merthogy a víz is nemzeti parknak számít, nem lehet csak úgy pancsikolni. Egy hajóból egyszerre csak tizen lehetnek a vízben, minimum hány méterre kell úszni az oldalától vagy a farkától, figyeljük a vezetőket, nem kéne vakuzni a víz alatt, meg ilyenek. Vezényszóra ugrás a vízbe mint valami desszantosok, villámgyorsan el a hajótól (nem törődve azzal hogy fejberúgjuk az utánunk érkezőket) és már nézzük is mi jön a víz alatt. Hétágra süt a nap (még csak 35 fok van), a látási viszonyok kitűnők, így vagy tíz méterről látjuk ahogy méltóságteljesen közeledik Ő:
Na szóval ez egy cápa. Illetve óriáscápa, cetcápa vagy bálnacápa, nemtom hogyan fordítsam a whaleshark-ot. Nem lehet betelni a látvánnyal ahogy tőled 2-3 méterre elúszik, mi meg simán úszunk mellette percekig, amíg át nem adjuk a következő csoportnak vagy amíg megunja és lemerül. Közben fotózunk ezerrel az új vízálló kameránkkal, amit kábé csak ezért vettünk, de nagy vétel volt, talán látszik a képeken.
Már az első is lenyűgöző, pedig gyerek ez még, olyan 3-4 méter lehet, vannak négyszer ekkorák is (ahhoz mondjuk kell pár évtized), mi is csak nagyobbakkal találkoztunk ezután. Még mielőtt szobrot kapnánk a Hősök terén el kell áruljam, hogy amennyire hatalmas annyira ártalmatlan a drága, hacsak nem megy az ember közel a farkához egy maflásért, a világon semmi baja nem esik. Bár kétségkívül cápa és egyben a világ legnagyobb hala, az étrendje olyan bálnás, remekül elvan planktonon. Hogy a frászba nőnek meg ennyire azoktól a kis bizbaszoktól...
A történet még többször is megismétlődött az elkövetkező órákban, végülis asszem hat cápát láttunk és csak egyszer ugrottunk be feleslegesen. Ez a személyzet szerint egészen kivételes eset, általában jó ha egy-kettőt találnak. Pedig nagyon professzionális az egész, kisrepülővel keresik őket, mivel hajóról esélytelen észrevenni, ennek nem kell feljönni a felszínre mint egy bálnának. A legnagyobb amit láttunk olyan 8 méteres lehetett, egyszer szó szerint szembe jött, nem győztem arrébb úszni. Ezeken a képeken mi is rajta vagyunk a háttérben:
Nem tudom mit lehet erről még elmondani, egyszerűen megunhatatlan volt a látvány. Biztosan életünk egy legmeghatározóbb élménye, habozás nélkül kifizetném még egyszer. Főleg mert a túra a cápáktól eltekintve is elsőrangú volt, a személyzet mindenre odafigyelt. Volt mondjuk egy csaj aki csak aznap kezdett, de még ő sem bénázott sokat, a többieknek meg mindenre volt válaszuk, legtöbbjük képzett tengerbiológus és búvár egyszemélyben. Összesen úgy 7 órát töltöttünk a hajón, ezalatt háromszor kaptunk nagyon finom hideg kaját és még egy pohár pezsgőt is. Még a vécé is tisztább volt mint jó pár ember lakásában.
Négy körül kötöttünk ki, a vízibusz már sehol sem volt, úgyhogy egy kis motorcsónakkal vittek ki minket a partra, egyszerre csak 4 embert, talán ez volt a leggagyibb dolog egész nap. Aztán még rá tudtak tenni egy kis lapáttal, kábé 5 percre volt a kempingünk, de ezalatt is kaptunk még csokit meg oklevelet. Berni nevét mondjuk elírták...
A kempingben már várt a behűtött sör, amit a helyi vendéglőssel hozattam a városból, de még mindig csak 6 óra volt, úgyhogy visszamentünk a kikötőbe. Berni örökké sír, hogy nem lát elég naplementét, hát most megkapta, ezzel a képpel búcsúzunk, méltó befejezése volt egy tökéletes napnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése