Arról talán már sokan hallottak, hogy Ausztrália konkrétan fegyenctelepnek indult a britek részéről. Arról viszont kevesen tudnak, hogy a 19. század első felében idehurcolt nagyjából 160.000 ember 40%-a Tasmániában kötött ki, ami azért nem semmi. Érdekes világ lehetett, a britek szeretnek nosztalgiával gondolni rá, ugye Anglia a világ vezető hatalma volt, Viktória királynő, ipari forradalom, romantika, stb. Nem sokan emlegetik viszont a hihetetlen szegénységet és a saját polgárai ellen brutálisan fellépő államot. Az igazságszolgáltatás sajátos felfogásban működött, sokéves Ausztrál nyaralást már egy darab kenyér ellopásáért is lehetett nyerni. Azt hinné az ember, hogy ide tényleg a teljesen reményteleneket küldték, a gyilkosokat, erőszakolókat, szóval a súlyos eseteket, de nem, a fegyencek nagy része mai szemmel pitiáner bűnökért kapott éveket. Igaz, legtöbbször visszaesők voltak, tehát életükben már két darab kenyeret is lehet, hogy elloptak. Hihetetlen, hogy megszabaduljanak ettől a „csőcseléktől” még az is megérte nekik, hogy elszállítsák őket a világ végére. Persze nagyjából olyan színvonalon mint Amerikába a rabszolgákat, sokan nem élték meg hogy lássanak kengurut (a többi meg biztos szívesen kihagyta volna ezt az élményt).
Namost ez az egész história a közelmúltig elég cikinek számított, aki tudta letagadta, hogy az ősei között esetleg fegyencek is voltak. Pedig lehettek, mert szabadulás után sem sokan mentek haza Angliába, hanem itt próbáltak szerencsét, gyakorlatilag belőlük lettek az első ausztrálok. Mostanában viszont menő dolog lett a fegyenc a családban, és elég nagy pénzeket költenek rá, hogy felkutassák az egykori fegyencek nevét, későbbi életét, családfáját. Végül is ennek a „fegyencláznak” köszönheti a feltárását az a két történelmi helyszín is amit Tasmániában láttunk, ha valakit még érdekel a hosszú bevezető után.
Australia: Tasmania blog nagyobb térképen való megjelenítése
Port Arthur nincs messze Hobarttól, egy félszigeten az egyik öbölben építették (leg dél-keletebbi sárga pötty a térképen), hajóval már akkor is viszonylag hamar ide lehetett érni, a telep fénykorában jöttek is a turisták Hobartból fegyenceket nézni. Nagyjából 70 évig üzemelt az objektum, volt hogy 1500-nál is több rab volt idezsúfolva plusz vagy 200 őr családostul, tehát elég nagy település lehetett, minden szolgáltatás jelen volt amit egy akkori falu nyújtani tudott, persze nem pont a rabok érdekében. A félsziget nagyon szép egyébként, nagy része persze nemzeti park és a parton mindenféle sziklaképződmények vannak, odafelé meg is álltunk sokszor, íme pár kép ízelítőnek.
A tábor helyét ügyesen választották ki annak idején, megszökni nagyon nem lehetett, pedig nem volt különösebb kerítés, meg a rabok jobban viselkedő része kvázi szabadon mászkálhatott. Csakhát anno elég áthatolhatatlan erdőség volt az egész félsziget, út semmi, a legkeskenyebb pontján pedig egy erőd várta az esetleg odáig eljutókat. Páran próbáltak hajóval meglépni, de ők sem jutottak messzire. A rabok dolgoztak látástól mikulásig, fát vágtak, hajókat építettek, bányásztak, csupa kellemes elfoglaltság. Gazdaságilag viszont versenyképes volt a dolog, az ingyenmunkánál nincs sok költséghatékonyabb megoldás, ebbe majdnem bele is buktak, a hajógyártást például le kellett állítani, mert a hobarti gyárak nem bírták vele a versenyt. Az utolsó évtizedben meg már munkaerő sem volt semmire, új rabok nem érkeztek, a régi életfogytosok meg megöregedtek vagy meghülyültek, úgyhogy 1870 körül a britek hajóra rakták a maradékot és Hobartban szélnek eresztették őket, a tábort meg nagyrészt lebontották.
Manapság folyamatosan rekonstruálják az egykori épületeket, milliókat költenek rá, viszont nagyrészt adományokból és a belépőkből. Többórás mutatvány rendesen bejárni az egészet, be lehet menni az egykori parancsnokok villájába, a templomba (csak a fal van meg), a lelkész vagy a gazdasági szakember házába is, illetve élethűen be van rendezve az egykori diliház és a magánzárkás szárny is. Ezeket jó érzékkel egymás mellé építették, elnézve a szigorú házirendet biztos volt átjárás a kettő között, leginkább egyirányba. A magánzárkákban a rabok napi 23 órát töltöttek teljes csendben, megszólalni tilos volt, csak ha kérdeztek. De a többi 100 szabály sem azért volt, hogy bárki jól érezze magát, nem csoda hogy sokan begolyóztak. A zárkákból hangok hallatszanak ki mintha lenne benn valaki, a kukucskálón meg be lehet nézni, így megismerni a rabok életét vagy történetét, ötletes az egész. Az árban benne vagy egy kis hajókázás is az öbölben, ahol az egyik szigeten például a fiatalkorú rabokat tartották hasonlóan színvonalas körülmények között.
Kiemelném még az idegenvezetést, látszik, hogy ezek olyan emberek akik tényleg szenvedélyből csinálják, mindenre tudnak válaszolni, nemcsak elmondanak egy betanult szöveget. Szóval megérte eljönni, jól ki van találva, sok a látnivaló.
Hazafelé megnéztük az egykori szénbánya (Coal Mines Historic Site) egy részét, ahol szintén a Port Arthur-i rabok éltek és dolgoztak. Nyugodtan mondhatom, hogy ez lehetett a legalja, itt szinte csak magánzárka volt, ablak nuku, teljes sötétség, ha meg jól viselkedtél akkor dolgozhattál a bányában. Akkoriban még tudták motiválni az embert.
Másik helyszínünk Sarah Island, mindössze egy évtizedig üzemelt, de ez alatt is sikerült hírhedtté válnia, talán még Port Arthurnál is kellemetlenebb hely volt. Lakói gyakran hívták pokolnak, mindennapos volt a verés, a gyilkosság és az öngyilkosság is. Tasmánia nyugati felén található a sziget egy óriási öbölben (a fenti térképen horgony jelzi), körülötte minden irányban áthatolhatatlan esőerdő. De tényleg, lépni nem lehet benne, a legközelebbi város száz km-re volt, errefelé aligha szökött meg bárki is. Hajóval azért néha sikerült, de szinte mindenki visszakerült. A bánásmód elég kegyetlen volt, volt olyan parancsnok aki speciális korbácsot fejlesztett ki magának és tesztelte is amikor csak tehette. Gyanús körülmények között halt meg, állítólag nem siettek nagyon kimenteni a vízből és megfulladt. A legmegdöbbentőbb talán az volt, hogy az alatt az egy évtized alatt a szigetet teljesen beépítették, egy komplett iparváros alakult ki mindenféle mesterséggel, aztán mire készen lettek bezárták az egészet, azóta meg teljesen visszanőtt az erdő, csak a sziget egy részén lehet már csak látni a romokat. Egy aranyos, hasonlóan szenvedényes néni volt az idegenvezető, rendesen szinte versben mondta el minden építmény vagy az ott lakók történetét, tök jó volt.
Ennyi lett volna, mi nagyon élveztük ezeket a helyeket, Tasmániában nagyon más történelmi helyek nincsenek is, úgyhogy ezeket érdemes megnézni. Legközelebb Maria Islandről lesz szó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése