Gondolatok Indiáról – előtte és utána

Igen, ezt is megértem: eljutottam Indiába. Nem saját döntésemből, hanem a munka vitt oda. A történet röviden annyi, hogy a cégem vezetősége kitalálta, hogy milyen sokat is lehet azon spórolni, ha egyes tevékenységeket kiszervezünk Indiába, az IBM-hez. És nem elég, hogy az itteni emberek nagy része elveszti a munkáját, de még be is taníthatjuk őket. Szép, mi? Március-áprilisban itt volt egy rakás indiai 2 hónapig, hogy tanuljanak tőlünk. A gond csupán a tervezéssel volt: az én csapatom munkáját átvevők közül akkor még senki nem dolgozott az IBM-nél, tehát itt betanítottunk pár olyan embert, akik leírták a folyamatokat, és az lett volna a cél, hogy ők kint betanítják a többieket. Persze az IBM nem számított arra, hogy mennyire komplex az itteni munka, nem úgy megy az, hogy összeadok 2-t meg 2-t. Szóval jöttek a gondok, nem haladt a folyamat, így közvetlen felettesemmel együtt, illetve még pár másik csapat képviselőivel egy havi zárásra – összesen két hétre – ellátogattunk Chennai városába, dél-kelet Indiába. Ez a cikk arról szól, hogy miket gondoltam Indiáról az utazás előtt, és ez mennyiben változott vagy nem változott meg az út végére.


Emberek – előtte

Meg kell valljam, nem volt túl jó véleményem az indiai emberekről. Ausztráliában sok ázsiai ember él, úgyhogy van tapasztalatom, és meg kell valljam, annyira nem szeretem őket, főleg akkor nem, ha együtt kell dolgoznunk. Na senki ne gondolja, hogy rasszista vagyok, mert semmi bajom azokkal az ázsiai emberekkel, akik itt születtek, vagy itt nevelkedtek és itt jártak iskolába; ők egész mások, például a KPMG-nél több olyan kedvencem is volt, akik itt született-nevelkedett ázsiaiak, és velük előszeretettel dolgoztam együtt.

Szóval nekem nem az ázsiai DNS-sel van bajom, hanem az oktatási rendszerükkel. Valamit nagyon elszúrnak. Egyszerűen nem tanítják meg őket gondolkodni, és a technikai tudásuk is messze elmarad egy átlagos nyugati ember tudásától. Persze itt is vannak kivételek, pl. Szingapúr, de azért nagy általánosságban ez igaz.

Míg a kínai-maláj vonal legalább szorgos, azaz ha betanítasz neki valamit, azt szorgalmasan megcsinálja (igaz amint problémába ütközik, azzal nem igazán tud mit kezdeni), addig az indiaiak nem elég, hogy egyáltalán nem önállóak és kreatívak, de még lusták is.

A másik dolog az akcentusuk. Az indiai akcentust baromi nehéz megérteni, főleg telefonon. Persze vannak ügyesebb és kevésbé ügyes emberek, viszont akikkel én állok kapcsolatban, hát őket telefonon megérteni szinte lehetetlen. Még mielőtt kiutaztam Indiába, tartottam egy fél napos tréninget telefonon a srácnak, aki átveszi az én munkám nagy részét. Meg kell valljam, életem legstresszesebb fél napja volt. Összevissza kérdezgetett oda nem illő dolgokat, és mondandójának legalább 80%-át egyáltalán nem értettem; a többit is általában csak kikövetkeztettem. Két nappal később az egyik munkatársam tartott ugyanilyen tréninget telefonon, és ő egyáltalán semmit nem értett a srác kérdéseiből, megkérte, hogy írja le őket inkább. Szóval nem bennem van a hiba...

Még egy dolog: náluk a végzettség sokkal fontosabb, mint a tapasztalat. Volt egy bemutatkozó videókonferenciánk az IBM csapattal, ahol mindenki mondott magáról pár mondatot, és a cél az volt, hogy tudjunk arcokat kötni a nevekhez. A perthi csapat mutatkozott be először, mindenki kb. ezt mondta: „Helló, xy vagyok, x éve dolgozok a Rionál, és az x nevű joint venture-ön dolgozok.” Aztán jöttek ők: „Helló, asdf vagyok (sosem értettük), van egy ilyen diplomám, egy olyan diplomám, meg számviteli végzettségem, meg esetleg egy phd-m is.” Tök jó. Dolgoztál már pénzügyi-számviteli területen valaha? És mégis melyik JV-n fogsz dolgozni, csak hogy mindenki tudja, hogy kivel emailezik nap mint nap? Ez utóbbit mindenkitől megkérdeztük, de 5 ember után sem jutott eszébe egyiknek sem, hogy magától elmondja.


Emberek – utána

Lusták? Igen, nagyon. Hiányosak az ismereteik? Igen, eléggé. Van némi kreativitásuk munka terén? Nem, egyáltalán nincs.

Nekem viszonylag szerencsém volt, Jaiveer, akit én tanítottam be, jó fej és lelkes volt, simán leszúrhattam és nem vette a szívére (pedig utazásunk előtt azt mondták, hogy nem szabad nekik nemet mondani, mert azt nem szeretik). Tényleg igyekezett – mindaddig, amíg ott ültem mellette, és néztem mit csinált. Amint mondjuk kimentem ebédelni, és otthagytam, hogy mire visszaérek, csináld meg ezt és ezt, soha semmit nem csinált. Mire visszamentem, sosem volt a helyén, mindig trécselt valahol. Amúgy is imádnak egy órás reggeli-, és egy órás ebédszünetet tartani, ezen kívül kávészünet, telefonszünet (állandóan csörög a mobiljuk), trécs-szünet, minden, amit el lehet képzelni. Pár nap után megmondtam neki, hogy ha jön a havi zárás, telefont lenémítod és nem veszed fel hacsak nem élet-halál kérdése, nem trécselsz, stb. Sajnos azonban előfordult, nem is egyszer, hogy Jaiveer, mondván hogy kimegy a konyhába ebédelni, úgy eltűnt egy órára, hogy senki nem tudta, hol van, meg kellett kérnem valakit, hogy hívja már fel és mondja meg neki, hogy jöjjön vissza azonnal. Mikor ezt szombaton játszotta el, mikoris azért kellett bemennem dolgozni, mert ő lassú és le voltunk maradva, hát azért baromira leszúrtam, mert szerintem iszonyatos bunkóság volt.

Papíron mindegyiknek megvan a megfelelő képzettsége, viszont azért kétségbe vonom, hogy ez milyen minőségű. Jaiveer is néha olyan dolgokat nem tudott, hogy csak néztem. A legdurvább az volt, amikor nem tudta, hogy az árbevételt a tartozik vagy követel oldalra könyveljük; ezt amúgy minden számvitel kurzus legelső óráján megtanítják.

Egy IBM-es indiai fejes mondta az egyik munkatársamnak, hogy az indiai egyetemet végzettek közül nyugati egyetemre eleve a fele be sem jutna (még csak a közelébe sem), a maradék negyede biztosan nem tudná elvégezni, s így csak a diplomások negyede az, akinek valamilyen esélye lehetne nyugati egyetemeken is. Amikor ezt így elmondja egy IBM-es az ügyfélnek, azért az elgondolkodtató.

Sajnos azt kell mondjam (és ezt tudtam előre is), hogy szegény IBM-eseknek nem sok esélye van. Persze, tanulgatják a dolgokat, és vannak dolgok, amiket be lehet tanulni, viszont ha pl. bármi megváltozik – és valami mindig változik – nem tudom eljön-e az idő, hogy le tudják-e követni a kalkulációkban. Azért nem véletlenül keresünk mi annyit, amennyit; a tudást meg kell fizetni, és nem is tudom hogy várhatják el, hogy ugyanolyan szoros határidőkkel, ugyanolyan jól elvégezzék ugyanazt a mennyiségű munkát, mint mi. És sajnálom is őket, mert nem az ő hibájuk, hogy pl. az IBM spórol, és nem hajlandó felvenni legalább a legmunkaigényesebb pozíciókra két embert.

A beszédjüket amúgy személyesen jobban lehet érteni, mint telefonon. Jaiveert általában 60%-ban megértettem, igaz ott is sokszor az volt, hogy tudtam, miről beszélünk, és inkább kitaláltam mit mond, mint értettem.

Ami még nagyon érdekes, és egyben zavaró, az a beszéd közbeni fejmozdulatuk. Megállás nélkül mintha végtelenség jelet (fektetett nyolcast) írnának le a fejükkel. Ez akkor zavaró igazán, mikor az ember kérdez tőlük egy eldöntendő kérdést: erre a válasz általában „hmmm” és a fektetett nyolcas. Ilyenkor mindig visszakérdezek, hogy „igen vagy nem?”. Telefonon még rosszabb, mert akkor csak a „hmmm”-t hallom.

Elég furcsa (és szintén idegesítő) szokás még, hogy irodai környezetben nem használják a vezetéknevüket, csak a kezdőbetűjét. Mindegyiknek van Rio-s email címe, ami persze normálisan kiírja az egész nevét. Viszont néha előfordul, hogy olyan emberrel kell kommunikálnom, aki pl. IBM-es IT-s, és IBM-es email címet használ. Na ilyen esetben az Outlookban is vezetéknév nélkül jelenik meg az ember, pl. a kedvencem „Karthik V13”, mivel volt már előtte 12 V vezetéknevű Karthik a cégnél. Szörnyű... Amúgy az összes email aláírása annyiból áll, hogy szabadfordításban: „Üdvözlettel: T. Sanyi”. Mikor ezt megláttam, mondtam Jaiveernek, hogy ez így nagyon nem professzionális, bárkinek küld emailt, honnan tudja, hogy ki ő, milyen részlegen dolgozik, Perthben, Brisbane-ben, vagy Szingapúrban van épp? Szóval ő megváltoztatta az aláírását, de a legtöbben a mai napig kvázi csak a keresztnevüket használják.

A legnagyobb meglepetés viszont az egész utam során, ami oda vezetett, hogy végülis nagyon jól éreztem magam, az az volt, hogy az emberek mennyire kedvesek. Persze nem álltam le az utca emberével csevegni, tehát a tapasztalatom eléggé korlátozott, csak a hotel személyzettel és az IBM-es srácokkal álltam kapcsolatban. Szinte mindenki eszméletlen kedves volt, segítőkész, és nem nyomulósan, hanem tényleg természetesen kedvesek.

A mi csapatunk férfitagjai (az irodai alkalmazottak kb. 90%-a volt férfi) nagyon előzékenyek voltak. Például fel kellett hívnom a légitársaságot, és próbálkoztam az irodai telefonról, de nem sikerült (kiderült arról csak Ausztráliát lehet hívni), rögtön ketten felajánlották, hogy használjam a mobiljukat. Vagy amikor visszamentem a helyemre, és valaki elvitte a székem (mivel sokan voltunk, ez elég gyakran megtörtént), Jaiveer azonnal felpattant, alám tolta a székét, majd ment magának keresni egyet. Az előzékenység amúgy nem tudom mennyire általános, mert az irodában is megtörtént nem egyszer, hogy számomra ismeretlen férfiak jöttek szembe az üvegajtónál, és nemhogy kinyitották volna nekem, megvárták, hogy én kinyissam, majd átnyomultak rajta előttem; na ezt kétszer eljátszották, utána már figyeltem rá, hogy csak annyira nyissam ki az ajtót, hogy én átférjek, aztán sok szerencsét gyerekek!

A csapatunk: Jaiveer (akit én tanítottam be), Arun (aki nem a csapatunk tagja, csak épp arra járt mikor a fénykép készült, és gondolta beáll közénk, amit nem tartottam túl kedves dolognak), Scott (Perthből), én, Chandru (aki albínó), Gowthami (az egyetlen lány, és egyben a legmegbízhatóbb csapattag), Sankar (aki minden reggel a legnagyobb mosollyal köszöntött; felesége és 6 hónapos kislánya 6-7 órányi vonatútra laknak, így csak havonta egyszer látja őket), Vimal (aki 2 hónapot töltött Perthben, és úgy volt, hogy ő lesz a csapatvezető, de annyira gyenge volt a teljesítménye, hogy 2 hónapnyi nyomás után levették a Rioról), és Novine (aki minden fényképen morcosan néz ki, de amúgy nem viselkedik morcosan). Az gondolom minden olvasónak feltűnt, hogy nagy divat a bajusz arrafele.

Jaiveerrel, és a tőlük kapott ajándékkal; utolsó nap mindenki kapott ajándékot, és a Perthben maradóknak is küldtek személyre szabott kis csomagokat. Sajnos a reptéren észrevettük, hogy az egyik munkatársamat elfelejtették, úgyhogy én visszacsomagoltam az enyémet, és odaadtuk neki. Aztán gondolom észrevették a hibát, és egy héttel később küldtek neki is egyet, szóval most neki van két kis faragott szobrocskája, nekem meg egy sincs... (Nem akartam neki elmondani, hogy első körben elfelejtették, hogy ne érezze rosszul magát.)

Indiai ételek – előtte

Mielőtt Ausztráliába költöztünk, kétszer ettem otthon indiait, és egyszer sem ízlett. Igaz egyik alkalommal sem curryt, hanem valami rizses-mazsolás, valamennyire édes akármit ettem, már nem emlékszem pontosan. Szóval elkönyveltem, hogy az indiai kaját nem szeretem. Aztán mikor megérkeztünk, az első héten találtunk egy pláza aljában egy nagy foodcourtot, és ott volt egy indiai, amit mindenki nagyon szeret. Fém tálcán osztják a kaját, 3 féle curry plusz rizs. A fém tálca nálam annyira kiverte a biztosítékot, hogy elkezdtem undorodni az indiai kajáktól. Majdnem egy évig tartott, mire először indiait ettem – Attila kérésére szülinapjára indiaiba mentünk –, de még ott sem curry ettem, arra szerintem még pár hónapot kellett várni.

Viszont idővel megszerettem az indiait. Tény, hogy mindig szinte ugyanazt kérem, garnélarákos-tejszínes-kesudiós curryt, mert ez jön be legjobban, de tény, hogy nem is olyan rossz az indiai, szóval a gasztronómiai részét azért vártam az útnak.

Hozzátartozik a történethez, hogy minden egyes ázsiai útnak úgy állok neki, hogy majd mennyi helyi ételt fogok enni. Ez a lelkesedés aztán eltart pár napig: legrövidebb ideig Hong Kongban bírtam, mindössze egy étkezést, de már annak a vége fele is kicsit undorodtam a kajától; Indonéziában azonban már 4-5 napig is simán elvagyok csak helyi kaján. Aztán az út további részében általában pizzán és olasz tésztán élek. Tény, hogy pl. az indonézeknél szinte minden kajában van rizs és csirkehús, és mindkettővel úgy vagyok, hogy megeszem ha muszáj, de ha van bármi más is az étlapon, tuti nem ezeket választanám.

Az emberek evési szokásairól nem gondoltam túl sok jót. Meghatározó negatív élmény volt számomra, mikor még Magyarországon egyik legnagyobb ügyfelem étkezdéjében volt szerencsém nap mint nap végignézni, ahogy egy indiai srác a tányérról kiönti a rizst a tálcára, majd onnan két kanállal eszi meg. Egyszerűen nem értettem, hogy miért jobb a koszos tálcáról enni az ételt, mint a tiszta tányérról. Szerintem sosem fogom megtudni...


Indiai ételek – utána

Legnagyobb meglepetésemre végig bírtam a curryt. Olyannyira, hogy miután 2 hét curry-diéta után hazajöttem, pár nap múlva már hiányzott, úgyhogy 2 héttel később Attilával már egy nepáli étterembe mentünk, ami azért hasonló az indiaihoz.

A higiéniára nagyon ügyeltünk, szóval arról szó sem lehetett – mint általában más ázsiai országokban –, hogy utcai árusoktól is vegyünk ételt-italt. Sajnos szabadidő hiányában csak egy helyi étterembe jutottam el, azon kívül csak a hotelben étkeztem, viszont ott szerencsére annyira jó volt a kaja, hogy ez cseppet sem zavart. Reggelit és ebédet a hotelből csomagoltattunk; na ezekkel voltak bajok. Egyrészt a választék nagyon limitált volt, és a legtöbb opciót az első héten meguntam. A másik gond az volt, hogy az ételek minősége nem volt állandó; pl. első napra grillezett lazacot csomagoltattam krumplipürével, ami isteni volt, szóval gondoltam két nap múlva is jó választás lesz; nem volt, a krumplipüré ehetetlen volt.

Vacsorára pedig indiai büfévacsorát fogyasztottunk. Volt számtalan előétel, minden nap kb. 12 féle curry, frissen sült naan kenyér, azért mutatóban két féle európai ízesítésű hús is, valamint desszert- és fagyibüfé. Ha ez nem lett volna elég, lehetett még pizzát és végülis bármi más ételt is rendelni étlapról. Nekem jó volt a curry. Azért az hozzátartozik a dologhoz, hogy hiába volt nagyon sok féle curry, ha kivettük a vegetáriánus, csirkés és bárány curryket (a bárány általában jó, de ott baromi rágós volt, nem csinálták meg jól), akkor azért nem maradt annyira sok választék. Viszont mindig volt garnélarák, isteni finomak a halaik, ettem gomba- és tojáscurryt is (ez utóbbi hasonlít a tojáspörköltre), szóval nem éltem rosszul.

Barbeque Nation étterem, curry kóstoló. Ezen a helyen a hangsúly a grillezett ételeken volt, de azért kipróbáltam pár curryjüket is. Minden étel – curry vagy grillezett – iszonyatosan csípős volt, életemben nem éreztem még ilyet, fájt az egész szám, de a csípősség mellett minden olyan ízletes is volt, hogy muszáj volt rengeteget ennem.

Az egyetlen étel, amit utcán ettem: egy IBM-es kolléga elkísért minket az egyetlen szabadnapunkon túristáskodni, és ő vett mindenkinek egy ilyen gyümölcsöt. Nem akartam megbántani, szóval megettem, de meg kell valljam, baromira féltem, hogy nehogy elkapjak valami bacilust az utcai árustól. A gyümölcs belseje viszonylag ízetlen volt, az árus úgyahogy megpucolta, de azért maradt rajta a kemény héjból, amit hol megettem, hogy kiköptem; szóval nem volt nagy élmény.

Turistaként Indiába – előtte

Meg kell valljam, sosem terveztem Indiába menni. A bakancslistámon olyannyira lent volt India, hogy annál lejjebb már csak Pakisztán és Banglades található. Na jó, azért még fekete Afrika nagy része is lejjebb van, de értitek hova akarok kilyukadni... Több ok is van, amiért nem vágytam Indiába. Az egyik az, hogy ahol kvázi bármilyen büntetés nélkül lehet nőket megerőszakolni, ott én 50 centet sem szerettem volna elkölteni; finanszírozza őket más. Aztán ott vannak az elriasztó fényképek, pl. úsznak a holttestek a Gangeszben, alatta 100 méterre meg mosdanak az emberek. 1,2 milliárd ember, higiéniai gondok, stb. És aki elolvasott már pár utazós bejegyzést a blogon, valószínűleg tudja, hogy amúgy sem mi vagyunk Ázsia legnagyobb rajongói.


Turistaként Indiába – utána

Annak ellenére, hogy mint már említettem jól éreztem magam, és az emberek kedvessége nagyon meglepett, mégsem tervezek visszamenni. Kosz van, higiénia kevés, csak jó szállodákban érdemes megszállni, jó éttermekben enni, sofőr kell ahhoz, hogy bárhova eljussunk, a közlekedés pedig káosz. Ezen kívül a templomokon kívül nem tudom, mit lehet még látni, és én az a fajta vagyok, aki nem akar napokig templomokba járni; egy-kettőt megnézni rendben van, de aztán mutassanak valami mást is! Persze a Taj Mahalt egyszer nagyon szívesen megnézném, de valószínűleg ezért sosem fogok Indiába elutazni. Goa állítólag jó hely, de az az igazság, vannak annál közelebb is jó helyek, ez egy picit kiesik. Nemrég olvastunk egy cikket arról, hogy a búvárok kezdik felfedezni az Indiához tartozó Andaman és Nicobar szigeteket; a szigetek Thaiföldhöz vannak közelebb, így onnan indulnak hajók, de még így is messze vannak a szárazföldtől, és mivel újdonság a búvárkodás térképén, annyira drága az egész, hogy valószínűleg csak a lottóötös megnyerése után fogunk oda eljutni.

Az 5-csillagos hotelünk szomszédsága

Chennai városrészlet

Ebben az irodaépületben dolgoztunk. Az úriember az előtérben esküszöm nem direkt lett a kép része, autóból menet közben fényképeztem.

Chennai nagy város, így nincs minden sarkon tehén, de azért párat így is láttam.

Nők motozó bódéja, avagy biztonság mindenek felett! Ez egy pláza bejáratánál található, de ilyen van pl. a reptéren is. Míg az úriembereket a szabad levegőn vizsgálják meg a fémdetektorral, a nőknek ezért be kell menni a bódéba. Amúgy nagyon komolyan átvizsgálták az autót is a hotel és az irodaépület előtt is: minden egyes alkalommal megnézték tükörrel a kocsi alját, de szigorúan csak elől, a hátul elhelyezett bombák már nem számítottak; felnyitották a csomagtartót is, de hogy a 6 laptop táskában mit vittünk be az épületbe, az már egyik biztonsági őrt sem érdekelte.

Hát röviden ezek a gondolataim Indiáról. Persze sok negatívumot leírtam, mert tényleg sok van belőlük, de hadd hangsúlyozzam még egyszer: az emberek kedvessége miatt az egész út tényleg egész jó volt. Eredetileg csak azért mentem el, mert össze tudtuk kötni az utat egy hazaúttal, így nekem csak egy Perth - (Róma) - Budapest repjegyet kellett megvennem, a Bécs - Chennai - Perth utat pedig már a cég állta, s ezzel spóroltunk nem keveset. Viszont visszagondolva, örülök, hogy elmentem; a munka része kemény volt, és jó lett volna, ha van kicsit több szabadidőm, de úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy picit beleláthattam az indiaiak világába is.