Maga a város pici, van egy nagyon hangulatos főutcája sok kávézóval és étteremmel, plusz még pár utcából áll az egész. A város maga nem a tengerparton van, hanem egy úgynevezett inlet mellett, ami egy kis szorossal kapcsolódik a tengerhez. Ezen sajnos nem alakítottak ki normális strandokat, pedig nagyon jó lenne olyankor, mikor a tengeren viharos a szél. Itt található ezen kívül a világ legnagyobb barométere, kb. 3 emelet magas, és egyik érdekessége, hogy forr benne a 20 fokos víz. Ne kérdezzétek meg, mitől...
A délelőttöt a Greens Pool nevű tengerparton töltöttük; ezt a részt sziklák védik a nyílt óceántól, így tényleg olyan nyugis, mint egy úszómedence:
Attila ki is próbálta az Esperance-ban beszerzett búvárszemüvegünket, de sok látnivaló sajnos nem volt a vízben.
A part menti sziklákon pár perces sétával át lehet menni az Elephant Rocks-hoz, azaz az elefánt sziklákhoz. Nagy, elefántra hasonlító sziklák vannak közvetlen a tengerparti homokban. Végülis mivel tudtam, mit kell keresni, rá lehet fogni, de valószínű azért magamtól nem hasonlítottam volna a sziklákat elefántokhoz. A lenti képen a felénk lévő rész akar lenni szerintem az elefánt feneke, elöl meg a fülei:
A délutánt a body boardozásnak szerettük volna szánni, mivel itt is vannak erre nagyon alkalmas tengerpartok. Sajnos azonban elromlott az idő, igaz a nap még sütött, de annyira fújt a szél, hogy épp csak egy kép erejéig ugrottunk ki a kocsiból. Nagyon sajnáltam, mert irtó jól nézett ki a part, szuper hullámokkal:
Másnap elhagytuk a kempinget Albanyban, és hazafele vettük az irányt. Ez volt az utolsó előtti napunk, a 380 km-re lévő Margaret River volt a cél. Út közben, még a déli óceánparton megálltunk a Valley of the Giants (Óriások Völgye) nevű helyen, mely a hatalmas eukaliptusz fáiról híres. Itt van a Tree Top Walk nevű látványosság, ahol rámpákon lehet felmenni a fák lombjai közé. A legmagasabb pontján 40 méter magasan van az építmény. Direkt úgy építették, hogy mozogjon, miközben az ember sétál rajta.
Körbe lehet sétálni a fák között is. A talaj menti bozóttűz és különböző kártevők sok fának elpusztították a belső törzsrétegeit, de simán élnek úgy is, hogy csak a külső kéregrétegük van meg:
Délutánra odaértünk Margaret Riverbe. Ez egy kisváros, nem is közvetlenül a tengerparton, a nyugati parton. Margaret River Nyugat Ausztrália egyik (ha nem leghíresebb) borvidékének központja, így Attila mindenképpen el szeretett volna menni ide. Persze borkóstolásra nem volt időnk, de azért egy csokigyárba beugrottunk egy kis kóstolgatásra. Ide úgyis visszajövünk még, mert "csak" 270 km-re van Perthtől, úgyhogy egy hétvége alatt is simán megjárható az út.
A másik dolog, ami miatt híres Margaret River, azok a szörfösöknek kedvező hullámok. Perth előtt van Rottnest sziget (egyszer írtunk már róla), ami némileg megfogja a hullámokat. Margaret River előtt nincs semmi, úgyhogy itt általában nagyobbak a hullámok, és még több a szörfös. Amúgy az ünnepeket kb. fél Perth itt töltötte.
A hosszú út után megérkezve próbáltunk gyorsan fürdeni egyet; Attila már írta korábban, hogy tönkrement a légkondink, és hát hideg az nem volt... Akartunk egyet boardozni, de nem találtunk megfelelő tengerpartot: az elsőn egyáltalán nem voltak hullámok (szél volt, így beljebb sok volt a kite-os és wind-szörfös), a második meg sziklás volt, és hirtelen mélyült, szintén nem alkalmas boardozásra:
Este bementünk a városba vacsizni. Írtam korábban, hogy keleten és délen milyen jók voltak az éttermek, óriási adag nagyon finom kajákat kaptunk. Na hát itt is volt sok étterem, jól is néztek ki, de persze hely egyikben sem volt. Bementünk végül az egyikbe, mondták, hogy várnunk kell az asztalra, és miután rendeltünk, 45 perc lesz, mire kihozzák a kaját. Hát gondoltuk bevállaljuk... Mikor bementünk (már az ajtóban kellett várni 5-10 percet) láttunk egy üres 2 személyes asztalt. Nem is értettem, miért nem ülhetünk oda. Nem, először leültettek egy "váróteremben", majd kb. 10 perc múlva odavezettek a már előre kinézett üres asztalhoz. Ez ám a jólszervezettség... Megrendeltük az ételeket, majd teltek-múltak a percek. Több, mint egy órát várunk, mire kihozták Attila kajáját, az enyémet meg még rá 5 percre. Ez a halálom, mikor nem egyszerre hozzák ki a kajákat, mert ugye az ember megvárja a másikat, de közben a kaja meg csak hűl... Mellettünk ült 4 idősebb ember, nekik 3 részletben sikerült kihozni az ételeket, még nagyobb különbségekkel, mint nekünk. Hát nem ájultunk el a kiszolgálástól...
Másnap délelőtt találtunk egy szörfös tengerpartot, de annyira nem nyerte el a tetszésünket: a part nagyon rövid volt, és rengeteg volt a szörfös és a body boardos, kicsit heringszerű volt az egész:
Dél körül hazaindultunk, két megállót iktattunk be: a már említett csokigyárat, és Busselton nevű kisvárost, mely az 1.841 méter hosszú mólójáról híres; állítólag ez a déli félteke leghosszabb fa mólója, sőt, a leghosszabb fa építménye úgy általában. Ezen a részen nagyon sekély az óceán, ezért volt szükség a hosszú mólóra. Most éppen felújítják, így csak az első pár méterére lehetett rámenni, illetve mint mindenhol, itt is van úgynevezett "visitor center", ahol mindenféle érdekességeket lehetett olvasni a mólóról, régi képeket nézegetni, stb. Nagyon jól néz ki, úgyhogy eljövünk majd ide, ha már végig lehet sétálni rajta (van kisvonat is a lustábbak kedvéért).
És hát ezzel be is fejeződött a 10 napos déli túránk. Picit fárasztó volt azért, de megérte, mert nagyon sok szép helyen jártunk. Másnap Attila már dolgozott, nekem volt még egy szabad napom, amire szerveztem is magamnak programot, de erről majd a következő bejegyzésben...
A délutánt a body boardozásnak szerettük volna szánni, mivel itt is vannak erre nagyon alkalmas tengerpartok. Sajnos azonban elromlott az idő, igaz a nap még sütött, de annyira fújt a szél, hogy épp csak egy kép erejéig ugrottunk ki a kocsiból. Nagyon sajnáltam, mert irtó jól nézett ki a part, szuper hullámokkal:
Másnap elhagytuk a kempinget Albanyban, és hazafele vettük az irányt. Ez volt az utolsó előtti napunk, a 380 km-re lévő Margaret River volt a cél. Út közben, még a déli óceánparton megálltunk a Valley of the Giants (Óriások Völgye) nevű helyen, mely a hatalmas eukaliptusz fáiról híres. Itt van a Tree Top Walk nevű látványosság, ahol rámpákon lehet felmenni a fák lombjai közé. A legmagasabb pontján 40 méter magasan van az építmény. Direkt úgy építették, hogy mozogjon, miközben az ember sétál rajta.
Körbe lehet sétálni a fák között is. A talaj menti bozóttűz és különböző kártevők sok fának elpusztították a belső törzsrétegeit, de simán élnek úgy is, hogy csak a külső kéregrétegük van meg:
Délutánra odaértünk Margaret Riverbe. Ez egy kisváros, nem is közvetlenül a tengerparton, a nyugati parton. Margaret River Nyugat Ausztrália egyik (ha nem leghíresebb) borvidékének központja, így Attila mindenképpen el szeretett volna menni ide. Persze borkóstolásra nem volt időnk, de azért egy csokigyárba beugrottunk egy kis kóstolgatásra. Ide úgyis visszajövünk még, mert "csak" 270 km-re van Perthtől, úgyhogy egy hétvége alatt is simán megjárható az út.
A másik dolog, ami miatt híres Margaret River, azok a szörfösöknek kedvező hullámok. Perth előtt van Rottnest sziget (egyszer írtunk már róla), ami némileg megfogja a hullámokat. Margaret River előtt nincs semmi, úgyhogy itt általában nagyobbak a hullámok, és még több a szörfös. Amúgy az ünnepeket kb. fél Perth itt töltötte.
A hosszú út után megérkezve próbáltunk gyorsan fürdeni egyet; Attila már írta korábban, hogy tönkrement a légkondink, és hát hideg az nem volt... Akartunk egyet boardozni, de nem találtunk megfelelő tengerpartot: az elsőn egyáltalán nem voltak hullámok (szél volt, így beljebb sok volt a kite-os és wind-szörfös), a második meg sziklás volt, és hirtelen mélyült, szintén nem alkalmas boardozásra:
Este bementünk a városba vacsizni. Írtam korábban, hogy keleten és délen milyen jók voltak az éttermek, óriási adag nagyon finom kajákat kaptunk. Na hát itt is volt sok étterem, jól is néztek ki, de persze hely egyikben sem volt. Bementünk végül az egyikbe, mondták, hogy várnunk kell az asztalra, és miután rendeltünk, 45 perc lesz, mire kihozzák a kaját. Hát gondoltuk bevállaljuk... Mikor bementünk (már az ajtóban kellett várni 5-10 percet) láttunk egy üres 2 személyes asztalt. Nem is értettem, miért nem ülhetünk oda. Nem, először leültettek egy "váróteremben", majd kb. 10 perc múlva odavezettek a már előre kinézett üres asztalhoz. Ez ám a jólszervezettség... Megrendeltük az ételeket, majd teltek-múltak a percek. Több, mint egy órát várunk, mire kihozták Attila kajáját, az enyémet meg még rá 5 percre. Ez a halálom, mikor nem egyszerre hozzák ki a kajákat, mert ugye az ember megvárja a másikat, de közben a kaja meg csak hűl... Mellettünk ült 4 idősebb ember, nekik 3 részletben sikerült kihozni az ételeket, még nagyobb különbségekkel, mint nekünk. Hát nem ájultunk el a kiszolgálástól...
Másnap délelőtt találtunk egy szörfös tengerpartot, de annyira nem nyerte el a tetszésünket: a part nagyon rövid volt, és rengeteg volt a szörfös és a body boardos, kicsit heringszerű volt az egész:
Dél körül hazaindultunk, két megállót iktattunk be: a már említett csokigyárat, és Busselton nevű kisvárost, mely az 1.841 méter hosszú mólójáról híres; állítólag ez a déli félteke leghosszabb fa mólója, sőt, a leghosszabb fa építménye úgy általában. Ezen a részen nagyon sekély az óceán, ezért volt szükség a hosszú mólóra. Most éppen felújítják, így csak az első pár méterére lehetett rámenni, illetve mint mindenhol, itt is van úgynevezett "visitor center", ahol mindenféle érdekességeket lehetett olvasni a mólóról, régi képeket nézegetni, stb. Nagyon jól néz ki, úgyhogy eljövünk majd ide, ha már végig lehet sétálni rajta (van kisvonat is a lustábbak kedvéért).
És hát ezzel be is fejeződött a 10 napos déli túránk. Picit fárasztó volt azért, de megérte, mert nagyon sok szép helyen jártunk. Másnap Attila már dolgozott, nekem volt még egy szabad napom, amire szerveztem is magamnak programot, de erről majd a következő bejegyzésben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése